Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 3. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Várkonyi Nándor: "Az emberélet útjának felén
másvilági útjának kezdetét az 1300. év nagycsütörtökére: nem mert világesemény volt a kortársak szemében, mint a magyarázók vélik, hanem mert sorsdöntő élményeken ment át ekkor, melyek lelke legmélyét kavarták fel. Ezért szemünkben történeti hitelességűek a Commedia halhatatlan kezdőterzinái. A színpad és az időpont elválaszthatatlanok a drámától, mely Dante lelkében és életében pergésnek indult. Az okokat, melyek meggyőződését alátámasztják, s amelyek így közvetetten gyűlöletét a pápa és a világcsászárság minden más árulója iránt olthatatlanná szították, a Monarchiáról írott munkájában fejti ki. Az életrajzírók, kutatók és magyarázók józanul megállapítják, hogy valószínűleg alkalmi irat volt VII. Henrik császárrá választásakor (1308), kitől Dante álmai megvalósulását várta; mások elismerik, hogy bármikor készült is, az első jelentékeny politikai mű Platon, Arisztotelész és Cicero óta, s kiváló államfilozófus munkája, vagy pedig úgy tekintik, mint hatalmas utópiát, melyben Dante a világtörténelem folyását a maga álomképéhez igazítja, melynek valóra kell válnia, mert időfölötti szükségességek követelik. De ha Daniéhoz való viszonyában nézzük, s ha Dante szemével igyekszünk elolvasni, kirajzolódik elénk a hirdető próféta alakja, kinek meggyőződése a megszállottság hatása alatt szenvedéllyé forrósodik, kihalljuk belőle a vallomást, s felismerjük a lélekrajzot is, noha burkoltabban, mint a Vita Nuova és a Convivio soraiból. Dante egyébként már a Convivioban kifejti tanának erkölcsi tételeit, gyakorlati és morálfilozófiai alapon. Eszerint a császárság „az emberi civilizáció létszükségletében gyökerezik, mely célszerűen rendeltetett el, éspedig a boldog élet céljából”. A boldog élet legfőbb akadálya a vágy, a mohóság, mely határtalan, s nem elégszik meg „a föld elhatárolt birtokával”. Innen erednek a háborúk, és „a városok békétlenségei, és a városok révén a városnegyedek békétlenségei, és a negyedek által a házaké, és a házak által az (egyes) embereké”. Ezért el kell törölni a magántulajdont, megszüntetni a földvagyont és minden egyéb birtoklást. Ha eltűnik az enyém-tied különbsége, eltűnik a viszály oka is az emberek között. Ez valóban utópia a mi szemünkben, de a középkori ember által elképzelhető, mégpedig a világmonarchia alakjában, mely már egyszer formát adott az egyetemes emberi közösségnek. Egyesíteni kell tehát az emberiséget „egyetlen fejedelem uralma alatt, ki mindent birtokol, és így nincs mire vágyakoznia”, a királyokat nyugton tartja határaik között, miáltal „béke lesz velünk”, béke és szeretet fog uralkodni a világon. A világmonarchia azt a szerepet tölti be a Földön, amit a kapitány a hajón, parancsoló hatalma kiterjed „a vallásokra, a hadseregekre és minden egyéb dologra, mert ezek egy cél alá rendeltettek... És ez a hivatal császárságnak neveztetik, minden hozzátétel nélkül, mert ő jelenti a parancshatalmat az összes többi parancshatalom fölött.” Igazságáról tanúskodik a történelem, s egyúttal igazolja jogát is az erőszakra, ha valaki ellene támad. — Azt hihetnők, Dante itt már egy utópia fanatikusává lett, de nem, csupán logikája egyoldalú, tehát szélsőséges, irreális. Szerinte Isten azért engedte kialakulni az antik római császárságot, a fegyveres béke egyetemes birodalmát a pogány népek fölött, hogy a választott népből születő Fiának legyen hol uralkodnia. Ezt a tételt vagy eszmét aztán a Monarchiában fejti ki részletesen. „Dante a Monarchiában úgy látszik egyáltalán nem emlékszik az üldözésekre és a vértanúk szenvedéseire*, s talán nem is tudhatott semmit arról, hogy az első keresztény vér épp egy oly harcban öntetett ki, mely azért támadt, mert az állam, az isteni Róma, az isteni Caesar az örömhír (Evangélium) új szellemétől fenyegetve érezte magát. Alighieri misztikus imperializmusa számára a keresztények valódi helyzete, a cézárság állami istentisztelete mellett, egészen mellékes volt” — írja Scotti. „Misztikus imeprializmus” — helyes szó valóban, s ennek kedvéért idéztük ezt a passzust. De nem ez az első tétele Dante tanának, nekünk csupán jó átmenetül szolgál a Conviviotól a Monarchiához. Mert emebben nem is az államról tárgyal, hanem az eszményi világköztársaságról, azaz nem utópiát ír, hanem misztikus uralomtant állít fel, a misztikusok egyoldalú, földi szemlélettől elszakadó, transzcendens okfejtésével. Nem is vagyunk oly messze Beatricétől, mint Babits hiszi, csakhogy * Ez, persze, lehetetlen (ld. Krisztus Passiója, Mártír-akták, szentek ünnepei, legendák stb.), Dante itt nem akar emlékezni, a világtörténelmet kizárólag politikai aspektusában tekinti.
