Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 3. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Várkonyi Nándor: "Az emberélet útjának felén
Tudni kívánta, mit nyert a Filozófia istenasszonyától. Láttuk, hogy vigaszt keresett és talált nála, s fölismeréseit olyan erkölcstudománnyá építette, melyben az ész, a szív bölcsessége harmóniára lelt. De amíg idáig ért, a vádak — és nyilván az önvád is — válságba sodorták, s arra késztették, hogy az elszámolásba belevegyítse az önigazolás idegen, fölösleges, sőt méltatlan fikcióit. Ha ezt a hordalékot kivetjük az eszmék és gondolatok áradatából, látjuk azt is, hogy Dante eljutott a folyam torkolatáig, megtalálta a harmóniát, vagy legalább föllelt egy erkölcsbölcseleti megoldást, s ha bírálunk, ezt kell megbírálnunk. Mert azt kívánta megtudni a filozófiától, „hogy’ örökíti meg magát az ember”, mint válik halhatatlanná, az erkölcsi igazság által. Vajon elérte ezt a célt? A filozófia adhat megnyugvást, bölcsességet, de nem üdvözít — más a felicitas és más a beati- tudo: Dante egy erköcsi válság ingadozásai közepette megnyugvást talált a sztoikus bölcselet áthasonított elveiben, ezek pedig mind az értelem által megismerhető és formálható erényekből építik fel az erkölcs pilléreit. Ha belátás (prudentia), igazságosság, engedékenység (liberalitas), mértékletesség, bátorság, állhatatosság, lelki nagyság, lemondás, egyenesség stb. diktálják cselekedeteinket, részesülhetünk a felicitas- ban, de vajon összemérhető-e ez a beatitudoval? Ám Dante most nem veti föl ezt a kérdést, mert élete zivatarai közben értelme egy pillanatra támaszt, kedélye nyugalmat talált a sztoicizmus igazságaiban. Ebből a szemszögből tekintve, a Convivio nem befejezetlen, megtalálta, amit keresett, nem volt szüksége rá, hogy tovább fáradozzék. Viszont nem „örökítette meg magát”! ' A Convivio Dante szellemi fejlődésének egyik állomása, elszámolás a tudománynyal, a filozófiával. Ö maga vigaszt keresett gyászában, nyomban meg is találta, de a tanulás öröme, az új istenasszony mindjárt az út elején eltérítette az ég eszményképétől, s attól fogva nagyon is emberi indítékok és célok vezették: belső szabadságát védelmezte a világ, a sors támadásaival szemben, s ehhez szerzett erkölcsi erőt a sztoikusoktól. Emelkedett cél ez is, és nem volt csekély az erőgyarapodás, amelyhez így jutott, segített megállnia helyét a viharokban és a kísértő csábítások között. Egyetlen szóba foglalva azt kereste, amit a magrai kolostor kapujában Fra Ilario kérdésére felelt: „Békét!” De lelhet egy eszme megszállottja békét? A sztoicizmus hozhatott bölcseleti megoldást, de az igazság szenvedélyét nem olthatta ki. Petrarca is ezt a vonását látja lényegesnek, összehasonlítva őt barátaival és kortársaival: „...Dante nyakas maradt, sohasem tért el szándékától, minthogy mindent mást csekélylett és csak a dicsőségre törekedett. És én egyáltalán nem is lennék képes reá, hogy elegendőképpen magasztaljak egy oly férfiút, kit sem polgártársainak igazságtalansága, sem a száműzés, sem a szegénység, sem viszályokból származó ellenségeskedések, sem a hitveséhez való szeretet vagy a fiacskája iránti részvét nem tudtak eltántorítani a megkezdett úttól.” A nagyszabású jellem, a nagytermészetű ember paradoxiája fittyet hány lélektani skatulyáinknak: Dante egyszerre volt a sztoa híve és fanatikus eszmeharcos. * (Vallás és politika.) — VIII. Bonifác pápa 1299 karácsonyán az 1300. évet jubileumi esztendőnek hirdette ki, vagyis egyetlen vallásos órömünneppé avatta. Nagy győzelem volt ez a császársággal vívott küzdelmében, mert megmutatta, hogy még mindig a pápa a keresztény világ feje. A népek szeme Róma felé fordult, milliók keltek zarándokúira az örök városba, hogy bűneik alól feloldozást nyerjenek, s érdemeket szerezzenek az üdvösségre. A pápa és a császár évszázados gigászi harcában a firenzei „feketék” és „fehérek”, guelfek és ghibellinek torzsalkodása csak elenyésző epizód volt, de örök emlékezetűvé lett azáltal, hogy a küldöttségben, melyet az Arno parti város a jubileumi év végén a pápához menesztett a viszály elsimítása végett, részt vett a százak tanácsának egyik szürke tagja, Dante. Hazájában már ismerték ugyan, de a Vatikában csak afféle malom alatti politikusnak számíthatott, többi társával együtt. A találkozás drámaivá teszi a pillanatot, melyben a középkor utolsó nagyszabású egyházfejedelme szemben állt a kor legnagyobb géniuszával s egyben az ő kérlelhetetlen ellenfelével. De sem a hatalma tetőfokán álló pontifex, sem az 93
