Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 3. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Várkonyi Nándor: "Az emberélet útjának felén
(Élmény.) — A Vita Nuovát 27 éves korában írta Dante, valójában nem új életről, megújulásról szól benne, mint címéből sejtenék, hanem a szó eredeti értelmében új, kezdődő, fiatal életről, az ifjúságról. Ma úgy mondanék: lélektani önéletrajz, noha nem annak szánta, hanem versei magyarázatának, s nem is teljes fejlődésrajzot nyújt, hanem egyetlen élmény belső sorsát, a maga teljes összetettségében. Az alapélményt az első találkozás lobbantotta fel Beatricéval; ekkor 9 éves volt, a leány 8—10 hónappal fiatalabb. „Már kilencedszer tért vissza születésem óta a fény Ege majdnem ugyanazon pontra körfutása útján, midőn először jelent meg szemeim előtt lelkemnek dicsőséges Úrnője, kit sokan Beatricénak hívtak, nem tudván, hogyan kell nevezni őt. Ekkor már elég régóta időzött ebben az életben ahhoz, hogy a csillagos Ég egy fok tizenketted részéig haladjon Kelet felé, s ilyképpen kilencedik évének körülbelül a kezdetén jelent meg előttem, én pedig őt mintegy a kilencedik évem végén pillantottam meg. Igen nemes színbe öltözötten jelent meg, szerény és tisztes vörös ruhában, zsengeifjú korához illő módon felövezve és ékesítve. E pillanatban, igazán mondom, az élet Szelleme, ki a szív legtitkosabb kamrájában lakik, reszketni kezdett oly erővel, hogy félelmesen átjárta legkisebb ereim verését is, és reszketve e szavakat mondta: ,Ecce Deus fortior me, qui veniens dominabitur michi.’ . . . Azóta, mondom, a Szerelem kormányozta lelkemet, ez pedig nyomban a jegyese lett; és olyan szilárdságot és uralmat vett rajta az erő által, melyet képzeletem adott neki, hogy mindenben meg kellett tennem akaratát. Igen gyakran megparancsolta, hogy igyekezzem találkozni emez ifjúi angyallal, miért is gyermekkoromban sokszor kerestem látását; és olyan nemes és dicséretes viselkedésűnek láttam, hogy bizonnyal elmondhatta magáról Homérosnak, a költőnek szavát: ,Nem halandó ember lányának tetszett, hanem istenének.’" Dante tehát, a közhittel ellentétben, többször is látta Beatricét az első találkozás után; ez idő alatt egyre nőtt benne a „Szerelem uralma’1, de nem beszél érzéseiről és cselekedeteiről, mert — mondja — „meséseknek látszanának ilv fiatal korban”. A döntő élményt, belső revelációt az a találkozás hozta meg, mely kilenc esztendővel az első után történt; ekkor ugyanis Beatrice üdvözölte őt: megszólította, először életében. (1283 tavaszünnepén történt ez, midőn a firenzei hölgyek fehérbe öltözve „udvart” alkottak egy szép Űr körül, kit Szerelemnek (Ámoré) neveztek, mint Giovanni Villám, Dante első életrajzírója mondja.) „Miután annyi nap múlt el, hogy éppen kilenc esztendő telt le emez Igen Nemesnek fentírt megjelenése óta, az utolsó napon történt, hogy eme csodálatos Hölgy megjelent előttem, hófehér ruhában, két nemes-szép úrnő között, kik idősebbek voltak nála; és egy utcában jőve, szemét arrafelé fordította, ahol én álltam fölöttébb félénken; és az ő elmondhatatlan udvariasságával, mely most már az Örökkévalóság Országában nyerte el jutalmát, köszöntött engem, oly igen erényes módon, hogy úgy tetszett, látom az üdvözült boldogság összes határait. Az óra pedig, melyben az ő oly édes üdvözlése ért, bizonnyal a kilencedik volt ama napon; és minthogy először történt, hogy szavai az én fülemnek szánva hangzottak el, oly gyönyörűséget éreztem, hogy mintegy ittasan eltávoztam az emberek közül, és szobámnak magányába futottam, és csupán emez igen udvarias Úrnőre gondoltam. És reá gondolván, édes álomba merültem, melyben csodálatos látomás jelent meg előttem: mert úgy tetszett, hogy szobámban tűzszínű felhőt látok, közepette egy Úr alakját vettem ki, félelmeset annak, aki nézi. És olyan örvendezőnek látszott (ami őt illeti), hogy csoda; és beszédében sok dolgot mondott, amit nem értettem meg, egyetmást kivéve; közülük megértettem ezeket: ,Ego dominus tuus’. Karjaiban egy személy látszott aludni, mezítelen volt, csupán halavány vörös gyolcs burkolta, és nagyon figyelmesen nézvén, felismertem, hogy ő az üdvözlés Úrnője, ki az előző napon üdvözölni kegyeskedett engem. És úgy tetszett nekem, hogy az Űr egyik kezében tartott valamit, ami teljes lánggal égett; és úgy tetszett, hogy e szavakat mondja nekem: ,Vide cor tuum’. És miután állt egy ideig, úgy láttam, felébresztette az alvó nőt, és annyira megfeszítette szelleme erejét, hogy megétette vele a kezében égő dolgot, és amaz habozva evett. Ezután öröme csakhamar keserű sírássá változott, és ekként sírva, karjaiba szorította az 84
