Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 1. szám - Molnár József: Nyárdélutáni idill (elbeszélés)
MOLNÁR T Ö Z S F, F NYÁRDÉLUTÁNI IDILL A város szélén lakunk, kertünk is van, de sose neveltünk csibéket. Több mellékes körülmény — egy szomszédasszony rábeszélőképessége, egy kotlási szenvedély alá került tyúk kö'lcsönbe-kínálása, a húsíboltok előtti nyári sor- banállás megelégelése — hogy csak a legfontosabbakat említsem, játszott közre abban, hogy feleségem tyúkültetésre szánta rá magát. Éppen lejáróban volt a csibekibúvásra természettől rendelt három hét, kibújt e világra már tizenegy kiscsibe (kilenc tojáson még rendületlenül ült a velem szemben feltűnő ellenszenvet tanúsító, kölcsönbe kapott kotlós), amikor autó jött feleségemért, hogy ennél a bábáskodásnál is fontosabb ügyben kiröppentse a házból. Elindulása előtt megmutatta azt a zacskót, amelybe szakemberek által javallt keverék volt készítve a kibújt csibék első éhségének csillapítására. Gyanakvó aggodalmaskodások közepette (mert minden gyakorlatias cselekvésre gyámoltalannak tart) nehéz szívvel bízta rám a tizenegy induló életet. A főszereplők egy kosár alján puha rongyokba takarva szárították magukról a születés verejtékét. Feleségem rendelkezése úgy szólt, hogy a keverékkel csak akkor kínáljam őket, ha már első didergő? bódulatukból kilábol- tak és ennek jeléül kói’usban csipogni kezdenek. A veranda padlóján „terítettem” asztalt nekik. Mindig szorongások leptek el, ha kézügyességet kívánó feladattal bíztak meg. de ennek a délutáni helytálló szándékomnak volt egy kellemes, szellemi izgalmakat ígérő része is: egészen közelről figyelhettem meg, hogyan kezd élni egy kosáralja rámszoruló, tehetetlen apróság. Világnézetem szerint rokonságot tartok miniden élővel, még a páfrányokkal is, pedig állítólag ők voltak az első szárazföldre merészkedők. Kíváncsiskodó szenvedélyem kényszeréből minden kezem ügyébe kerülő könyvibe bekukucskáltam, és elég sok olyanféléről is tudok, aminek hátra levő időmben már aligha vehetem hasznát. Tudtam például arról, hogy a irámbízott apróságok nem számíthatók látcső nélkül is felfedezhető rokonságunk közé. Még abban az időben, amikor az ősi csírahordozók itt a Földön a Nagy Vizekből a szárazföldre léptek és hüllő alakban keresgélték a kedvezőbb folytatás lehetőségét, bebizonyosodott, hogy a nagy testi kiterjedés nem feltétlen előny a létért folyó küzdelemben. A túlméretezettség a hüllős kísérletezést zsákutcába vitte. Ezért az akkori bátran vállalkozók más folytatás után néztek. A családfa itt ágazott el. Az egyik ág fokozatosan csökkenő méretékkel a szárazföldön maradt. Ezekből kísérletezte ki a későbbi folytatás az emlősöket. A másik ág nagyobb biztonságot látott a levegőbe emelkedésben: ezeket a szaktudomány szárnyasok néven anyakönyvezte. Mindez, amit közbevetettem, oly régen történt, hogy a sok miihó európai között alig akad egy-kettő, aki velem együtt számon tartja ezt a fényévek mértékrendszerével is kifejezhető távoli rokonságot. A ködbe vesző származási kapcsolat ellenére is jóakaratú segítőkészséggel és humanista érdeklődéssel figyeltem a tizenegy induló élet első taktusait. Persze — mit tagadjam — őszinte érdeklődésem alján bujkált valami a tehetősebb rokon magabiztosságából, gőgjéből, sőt talán fennhéj ázásából is. Ha a kis apróságok és a három hétig hősies megszállottsággal étien kotló „mamájuk” 28
