Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)

1965 / 3. szám - Farkas Imre: Meztelenül esőben (elbeszélés)

kapcsolódását. Ha mozdulok, együtt dőlnek velem, s hangtalanul formálják utánam a szavakat. Hilda kényelmetlen pózban, elcsavarodott felsőtesttel ül, a sofőr az ülésen térdel, és a körmeivel zongorázik a fogsorán.

A beszéd végén — a gyengébb ellen irányuló erőszakot, a gyáva megbúvást és a cinkosságot kárhoztatom — három gyufaszálat veszek elő. Kettőnek letöröm a fejét. — Aki a fejeset húzza, fogja a holmiját és leszáll. — Feri maga elé mered, János nyugtalanul fészkelődik, a gyerekek felállnak. Vak ember figyel ily magasra emelt fejjel, előretapintó mozdulattal utcai átkelés előtt, ahogyan Miklós reám.

János elé tartom a kezem. Mielőtt húzna, felfedem egy pillanatra a gyufaszálakat, mintha utoljára még valamiről meg akarnék győződni: gondolkodás nélkül kihúzza a fejetlent. Feri előtt megismétlen a mutatványt, s már csak a fejes gyufa van a kezemben. Miklós elé lépek, öklömet bezárva odakínálom az egyetlen szálat. Miklós mindent látott. Tudja, kijátszották, elárulták, rosszal fizettek. Lassan kihúzza a gyújtófejes gyufát, hosszan rámered. Elfordulok. Elfordulva is tudom, mi történik. Papírzörgés: szőlőt vett Egerben, van még egy fürt a papírzacskóban, azt rakja el. Suhogás: 140 forintos esőkabátját hajtogatja össze, hogy beletegye a nylon tasakba. Könnyű növényhalmaz huppan a kocsipadlóra: fenyő, bükk és hegyi juhar ágaiból csokrot gyűjtött a Szalajka völgyben, azt sem akarja elhagyni. Csattan a bőröndzár, nézem a visszapillantó tükörben, amint összetöpörödve elindul. János és Feri ros- kadtan ülnek, guggoló szoborcsoport az osztály, egyedül Hilda él. „Nem hiszem, hogy ő volt.” Kati az ajtóhoz fut, lefogja a kilincset. „Ha ő megy, én is leszállók.” Miklós gyámoltalanul megtorpan, visszanéz rám, majd vonszolódik tovább az ajtó felé. Nyikkan a vezetőülés, a sofőr ugrik János elé.

— Idefigyeljen, édesapám!. . .

Elkapom a kezét.

— Láttam, tanár úr. Ő futott ki a tanárnő szobájából. Nem akartam szólni, gondoltam, semmi közöm hozzá, de ez már aljasság. — Dühösen mered Jánosra, utálkozás van az arcán.

— Gyere vissza, Miklós. Ülj le közénk, fiam. Te meg János . . . Tíilda, számolja ki a pénzét! Tedd el! Mondom, tedd el az egészet! A továbbiakban pedig, ahogy gondolod. Nem küld senki, nem is marasztal. Indulhatunk — fordulok a sofőrhöz.

Elállt az eső, s mint aki ártatlan tréfáján mulat, gyanútlan arccal jön elő a Nap. A fenyők komor színe sárgászöldre változik, foltok nőnek az úton, szárad a kő.

Hilda töprengve néz maga elé.

— Mire gondol? ■— kérdezem.

— Miklóst elengedte volna?

— El.

— De hiszen ez . ..

— Pedagógiaellenes. Igaz?

— Igaz.

— Miklósnak el kellett jutnia a következményig. Ezért hagytam volna elmenni néhány húszassal és egy szőlőfürttel a zsebében.

— És János? Mért kímélte meg? Az első pillanattól sejtettem, hogy ő volt. Amióta kémiából elbuktattam, gyűlöl.

— Jánosba én egyszer vigyázatlanul belenyúltam, s elrontottam az ülepedési . viszonyait. Nem tehettem mást, újra felkavartam.

— Arra számított, hogy vállalja?

— Nem.

— Mit remél még?

Szórakozottan játszik a messzelátó szíjával, csuklójára tekeri, kiszabadítja a kezét. S miután nem válaszolok azonnal, úgy néz rám, mintha be akarna bújni a szememen.

— A választás lehetőségével — megy vagy marad — tulajdonképpen az önvizsgálat padjára ültettem. Kalciumot öntöttem az agyba.

— Miből tudja meg, hogy leülepedett az iszap?

53