Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 3. szám - Farkas Imre: Meztelenül esőben (elbeszélés)
Indulnunk kellett volna, de hiányzott a sofőr. Az úton mindenütt talált barátokat, bizonyosan itt is ismerősöket látogat. Amikor keresésére akartam küldeni, feltűnt a fasorban. Megszólaltattam a kürtöt, nevetve intett, ráérünk. Kényelmesen foglalta el helyét a vezetőülésben, hátrafordult. — Indulunk? Mutattam az órámat. Felvonta a szemöldökét. „Hét perc!... Az is idő?” — Megforgatta a slusszkulcsot, s egyből a legnagyobb sebességre kapcsolt. — Ez az ember ivott — gondoltam elhűlve. Amint elértük a szerpentint, magányos esőcsepp hullt a szélvédőre. Szétfröccsent, s ott maradt, mint a golyóütötte lyuk. A hegy fölött rongyolt köd-lépcsők vonultak, de a tétova esőcseppet sokáig nem követték újabbak. Mélyen bent jártunk a hegyekben, amikor az ég elsötétedett, és lecsaptak az első villámok. 3. Tiszta időben falvakat, napsárga üdülőtelepeket, feszülő zöld hegyoldalakat, magányos fákat a tetőn s a Szilvásváradról Bükk-fennsíkra kapaszkodó műút fehér szalagját láthatnánk, de ebben az ítéletidőben húsz méterre sem hord a szem. Be- mocskolódott vattahegybe fúródunk mind mélyebbre, tenyérnyi sem látszik az égből, körülöttünk tompa, olykor fellángoló szürkeség. Villám-hidakon járunk, fénygerendák törnek szét alattunk, és félelmetes robajjal hullanak le a völgybe. Nézem a fémek kék villódzását, s az ablaktörlők szapora cseltegését hallgatom. Kiszáradt fenyő csúcsán különös gömbfény világít. — Szent Elmó tüze — szól valaki az autóbusz mélyén. Ismeretlen torokhang, nem emlékszem, hogy a négy év alatt valaha is hallottam volna, mégsem fordulok hátra. A Szalajka-völgyre akarok gondolni, a mozgásnak döbbenetes elevenséget adó zöld mozdulatlansági a, de gyermekkori húsvéthétfő messzeségében vesztegel a kép, pedig tizennyolc perce indultunk neki a Fennsíknak. Zavar a sötétség a kocsiban, kérem a sofőrt, gyújtsa fel a lámpát. Ingatja fejét, akkor még ennyit sem látna. Nem értem miért vigyorog. Hirtelen kíváncsiság fog el: ki ez az ember? Harmadik napja ülök mellette a farmotoros elején, de csak azt tudom róla, amit az AKÖV-nél mondtak: „Hát elvtárs ... olyan mint a többiek . . . Különben jól vezet.” Valóban jól vezet. Elereszti a kormányt, rágyújt, nyújtózkodik, megvakarja a hátát és kuncog, ha felfedezi rajtam a nyugtalanságot. Rávigyorgok: ez igen! — s szédülök a haragtól. Nem örül az elismerésnek. Jobban szeretné, ha csuklanék a félelemtől. Azt hiszem, megvan rólam a véleménye . . . Gyakran énekel. Apacslegény apacstanyán, anyátlan vagány a külvárosi hideg éjben, rács mögött sorvad, hová a szesz és a nő együttes erővel sodorták. Egy-egy száma után fülsiketítő taps és óriási „hogyvolt” a jutalom. Most nem énekel. Minden idegszálával markolja a kormányt, csaknem lábujjhegyen vezet. Osonva közelíti meg a kanyarokat, s hirtelen gázt adva tépi ki az ívből a kocsit. Hallom, amint az Ikarusz 55 fara súrolja a korlátot. Ha teknős az ut, olyan nesz tör fjei a padló alól, mint amikor zátonyra fut a hajó. Ilyenkor jelentőségteljesen rám néz. A haja sima és feketén fénylik, a szeme bögölyszem. Fekete az ajka peremén nevetségesen pipiskédé szőrvonal, és fekete az inge is. Kora kiismerhetetlen. Éppúgv lehet huszonnyolc éves, mint negyven. Azt hiszem, idegesíti a gyerekek lármája, mert fölfújta az arcát. Szólnék a gyerekeknek, de nincs szükség a figyelmeztetésre. A kis ívsugarú kanyarban a meredek oldalesés megemeli a kocsit, s a busz eleje kilóg a szakadék fölé. Hilda a rádiót is kikapcsolja. A kilencvenhat kanyarnak még felén sem járunk, s az idő végképp elromlott. Mennydörög minden irányban. Reménykedem, hogy legalább a motoros célhoz ért. Szembejövő járművel eddig nem találkoztunk. Nyirok szivárog a kocsiba, dobol a tetőn az eső. A kefék hiábavaló munkát végeznek, csak villanásnyi időkig tiszta az ablak — Meg kellene állnunk! — gondolom. Hideg kis kéz vacog a csuklómon. 48
