Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 3. szám - Farkas Imre: Meztelenül esőben (elbeszélés)
— Félek — mondja Hilda, s a térdhajlásomba fészkeli a lábát. Reszket. Nem tudom azt tenni, amit vár. Ahelyett, hogy megölelném, zavartan bölcselkedem: — Nem baj. Ha ok van rá, kell a félelem. Szükséges az élethez. Nélküle már régen kipusztult volna az emberiség, mint sok kevéssé differenciált állatfaj. Azok élnek sokáig, akik félnek. Mind kevesebb meggyőződéssel beszélek. A sofőr kajánul figyel. Hallgatva együttmaradunk, jólesik a lány közelsége. A combját nézem. Rámfordul az arca, mint a napraforgó, nehéz sárga füstnek látom a haját, puha vonal az orra, szemének különös szürkéje átdiffundál a fehérbe, zavart mosoly mozog az arcán. Az ajka mintha duzzadt lenne. — Zárjatok be minden ablakot! — szólok hátra, és a kisujjam körmével végigszántok Hilda combján. Eredetileg csak rá akartam tenni a kezem, de ez lett belőle. A karcolás előbb fehér lesz, majd megpirosodik, mintha szétnyílt volna a bőr. Hilda furcsán néz, melegem lesz tőle. Nem szeretem ilyenkor magam. Könyökömet a testéhez nyomom. Várok. Nem történik semmi. Várok és szégyenkezem. Üvegsikítás, koppanások hallatszanak. Feri a tolóablakot, János a szellőztetőt zárja, Miklós szánalmasan huppan vissza az ülésre, neki nem jutott munka. A sofőr haja csapzott, arcáról vízgyöngyök peregnek. A hátán nedves az ing, az arca egyre komorabb. Feszül karján az izom, s látható erőfeszítéssel kényszeríti be a kanyarba a kocsit. Mindenki őt figyeli. Kezétől, nyugalmától, közérzetétől függ az életünk. A tegnapi uborkasalátája is fontosabb nálunk. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy pózol. Dzsessz ütemben emeli, csúsztatja; csapja le a kezét, amikor visszapereg a kormány, s mintha dúdolna. Nem dúdol, csak a lélegzetvétele olyan. Ismeretlen dal ritmusára szedi, fújja ki a levegőt. Amikor bemegyünk az ívbe, erőteljesen belélegez, amikor kiszabadulunk, mintha légfék lenne a tüdejében. Fölényes lesz az arca, amint megsejti, hogy figyelem. Azt hiszem, örül, hogy megmutathatja kivételes képességeit. Hilda elfeledkezve figyeli a sofőrt. Kormányzó mozdulatokat végez, és átveszi lélegzetének ritmusát. Gyanú fogalmazódik bennem: Hilda ezekben a létbizonytalan percekben fogadja didergő teste urává a sofőrt. Kívüle nincs más a kocsiban. Negyven szűkülő hím között ő az egyetlen fontos személy. Ül a volánnál, a férfiasság kirakatában, s Hilda, mint a beérett narancs, szenvedve várja, hogy felsebezzék, hogy felrepedhessen. Szorosan ülünk, bőröm közvetíti karjának rándulásait, lábizmainak mozgását, de ő nem érez engem. A gyerekek sem. Minden elméből kiradírozott a sofőr. Nem merek megállást parancsolni, mert gyávának látszhatnék magam előtt, de félek folytatni is az utazást. Nem a haláltól félek, a semmi borzaszt. A tehetetlenseg örök állapota, amiből nincs felemelkedés. Az élet: lehetőség. A folytatás és újrakezdés lehetősége. Senki nem szól. Legalább sikítana valaki félelmében, vagy hányna ... A sofőr attrakciójává lett az útunk. Nem akarunk gyávának mutatkozni, kevesebbet ő sem veszíthet. Ülünk tehetetlenségre kárhoztatva, s szótlanul várjuk az idő múlását, mert a Fennsíkon, ahol a réten körtefák állnak a málnabokrok közt; ahol fehérkötényes asszonyok ebédet főznek, virágot és zöld gallyakat állítanak — váza hiányában — meghatóan csúnya köcsögökbe; ahol ingujjas, kiborotvált férfiak fát aprítanak rövidnyelű, zömök baltákkal, és bort töltögetnek a víztől harmatos üvegekbe: a Fennsíkon az ünnepi asztalok mellett, ha majd útunkról és megpróbáltatásunkról kell vallani, nem lehet szégyenkeznünk. 4. Elhúzódom Hildától. Azt akarom, hogy hiányomat érezze, nyüszítve keressen, bújjon hozzám, és kolduljon védelmet tőlem. Nem mozdul utánam. Valamit mondanom kellene. Valami sértőt, ami nagyon megütné ezt a lányt. — És ha ő lett volna? . . . Elsápad, tehetetlenül néz a combján vöröslő karmolásra. Érzem, jóvátehetetlenül 4 Életünk 49
