Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 1. szám - Szentiványi Kálmán: Férfiak egymás közt (elbeszélés)
— Adok pénzt, csak szólj ... — S gombolkozott, elővette kopott tárcáját, kinyálazott három darab százast, az asztal sarkára tette. A fiú nem vette el. Hallgattak. Szebeni szólalt meg: —• Aztán anyád nem szól a ... válóperről? A fiú felcsattant, elcsuklott mély hangja. — Mit akarsz apa, egyre ezzel nyúzol... Megmondtam a múltkor, a cukiban .. . Volt ügyvédnél, két éve... de az sokat kért, azt mondja, neki jó így is. Mit akarsz még? Szebeni nem bírta magában tartani, kibukott, amit a fia előtt el kellett volna hallgatnia: — Biztosan van valakije, mi? Te csak tudod ... — Szégyelld magad apa, csak ezért jöttél?! Szebeni a fia felé tekerte nyakát, roppant a csigolyája, nem bírta ülve, felállt. — Te hívtál ide... Biztosan megbeszéltétek anyáddal, mi? Te őt pártolod ... Mit akartok tőlem? A fiú zavartan tiltakozott: — Semmit nem akarunk.. . Hogyan nézel? Megvernél, mi? Ilyen vagy te. igen! —• Milyen vagyok, te taknyos? Vigyázz ám, mert... — Szebeniből nehéz káromkodás szakadt ki. A fiú hátrább húzódott, de előreszegett fejjel állt az asztalnál. —• Anyát is megverted, mikor elmentél. .. Otthagytál bennünket! Szebeni megverten suttogott: — Nem igaz! Csak meglöktem ... és... Hogyan beszélsz kölyök? Kaphatsz ám egyet! A fiú szinte eltűnt a homályos sarokban. — Mindent láttam. Anyának két hétig kék volt az arca... Ö is le akarta tagadni. Szebeni visszaroskadt a karosszékbe, saját térdén könyökölt. — Ne ingerelj, fiam ... Az régen volt. — Hét éve. — Már annyi? Biztosan hét éve, ha nem több. — Szebeni tömött bajusza furcsán reszketett, mintha a széjjelmeredő szőrszálakon az elmúlt napok, hetek emléke vibrálna. — Nem bírtam a nagyanyádék házában... Feleségem az anyjához húzott, sehogyan se voltam jó nekik ... Minél távolabbi építkezéseken kerestem munkát, hogy ne lássam az öregeket. Te semmit se érthettél... A fiú a sarokban dülleszkedett. ■— Azért emlékszem, hogyan szoktál megjönni... egyre ritkábban . . . Dülöngélve verted az ajtót... Káromkodtál, kiabáltál a kertben. Pénzt meg nem hoztál... Szebeni restelkedve mentegetődzött, mintha nem a fia, hanem másik felnőtt hallgatná. — Megesett... a pénzt elittam. Nem vagy már kicsi, megértheted, nem bírhattam ott... Anyád meg nem költözött el velem. — Mert megverted! — Az nem úgy volt... Szóval neked most pénz kell? Megvagytok? A fiú semmit sem válaszolt. 18
