Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 1. szám - Szentiványi Kálmán: Férfiak egymás közt (elbeszélés)
— írtam, kértem ... de semmi! Csak te írtál néha. Azt se tudom, hogy anyád mit csinált ez alatt a hét év alatt... Nem találkoztunk. — Ő se igen tudta, hogy te mit csinálsz. — A fiú hangja érdes volt. Felszisszent a deresedő férfi: — Bírája lennél apádnak?! Most elcsuklott a gyerek: — Ó, én nem... Ne haragudj apa... — Babrálta, rakosgatta a rádiócsöveket, mintha az lenne legfontosabb dolga. — Amikor elmentem tőletek ... elhajítottam a kőműveskalapácsot... nem tagadom. Ittam... egyik építkezésről a másikra hányódtam... Bántott a dolog kegyetlenül. Nem mondhatjátok, gyerektartásra küldtem pénzt rendesen... ítélet nélkül is. Bennem is van büszkeség, fiam... TJjpesten azt rikoltozta az anyósom, hogy oda be ne tegyem a lábamat! Nem védett meg a feleségem sem ... mert anyád hallgatott akkor ... — Mit mondhatott volna apa ... Te elittál minden pénzt.. . Szebeni gyanakodva csattant: — Ügy látszik, anyádat véded! A fiú nem szólhatott semmit. — Megírtam a feleségemnek, hogy addig nem jelentkezem, míg egy kis házat nem építek ... Kicsit soká tartott... de megvan! A fiú egy rádiócsövet tett a háromszáz forintra. S repeső szemmel, vergődő lélekkel figyelt. — Összeraktam a garast. Nézd fiam ... Mivel nem leveleztünk ... Ti nem tudhattátok. Van egy kis házam, Várpalotán ... Magam építettem. Adósság se nyomja. Nézd csak ... — A tárcájából tenyérnyi képet vett ki. A fiú közeljött, kézbe vette és alig látott a könnyeitől. Az apa sebesen beszélt. — Két szoba, konyha, fürdőszoba... meg ami kell. Bútor az nincs. Én csak olyan legényesen lakom. Meg akartalak hívni benneteket anyáddal. Nézzétek meg... ennyi telt tőlem. Várpalota város... Iskola akad ott mindenféle. Nézd csak fiam, a képen nem látszik, de ültettem gyümölcsfákat. Megragadtak, pedig a föld köves arrafelé... Gürcöltem én évekig, mint egy eszelős. Magam tettem helyére minden téglát, elvégeztem az ács- és asztalosmunkát is. A cégnél olcsóbban kaptam anyagot... Megvan a ház. Azt gondoltam, ti nélkülem el nem jöttök Újpestről... S tessék! Anyád jogot tanul, fiam? Én emberséget tanultam... hét évig. Ez is nehéz iskola volt. Voltak nehéz napjaim. Most úgy érzem magam, mintha szakadék szélén lógnék... A mélységbe hullt le ez a hiábavaló hét év... No, mindegy, a képet itthagyom, mutasd meg anyádnak ... Pénzt majd a jövő héten küldök még ... Mostanában nem jövök Pestre ... mert... Tiszteltetem anyádat. Kifelé mozdult roskadtan az apa. A fiú eléje ugrott. Az előszobában éleset berrent a csengő. — Jaj ... megjött anya... — A fiú nem tudta titkolni, hogy várta ezt. — Én elmegyek, fiam... Mondj meg mindent. — Majd te megmondod ... Csak nem félsz, apa? — Ráhunyorított apjára, a másik férfire, mintha cinkosság lenne közöttük. A csengő idegesen, szaggatottan berregett. S a küszöbről még visszaszólt a fiú: — Tudod... egész éjjel takarított, hogy szép legyen a lakás... Mert ő ezt 19
