Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)

1965 / 2. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Szabó Miklós: Európa és a kelte irodalmi hagyomány

Ügy tűnik tehát, hogy a kelta nyelvek lassú, de biztos kihalásra vannak ítélve.

Pedig hajdan a kelták kétszer is meghódították Európát. Először, az i. e.

IV. sz.-ban a fegyvereket használták eszközül, és az arany utáni vágytól vezérelt rablóhadjárataiknak nem tudott ellenállni sem a görög világ, sem Róma. Eljutottak Kis-Ázsiába, zsoldosként Észak-Afrikában is megfordultak. A sikerek azonban tiszavirágéletűnek bizonyultak. Társadalmi fejlettségük ugyanis nem jutott el az államszervezés fokára, és az első meglepetés után felocsúdó népek eredményesen vették fel a harcot a betörőkkel. Európa északibb részein azonban fontos kultúrmissziót is teljesítettek. Közvetítésükkel jutott el sokfelé a vaskovácsolás és a kerámiakorongolás. A szárazföldi keltaság etnikai karakterét lassan-lassan a római birodalom, majd a népvándorláskor őrölte fel.

A második hódítás Írországból indult ki. Ez volt az egyetlen kelta lakta terület, amely nem került Róma fennhatósága alá. Az i. sz. V. sz.-ban Patrik különösebb incidensek nélkül megkeresztelte a barbárokat, és hamarosan kolostorok népesítették be Írországot. A VI. sz. folyamán csapatostól áradtak ki az ír szerzetesek a kontinensre, és kolostorokat alapítottak. Luxeuil, Bobbio és St. Gallen voltak a legfényesebb állomásaik. Népszerűségük nagy volt, talán azért, mert nem keresték a földi javakat, a hatalmat, és saját példájukon keresztül is prédikáltak. Hatásuk inkább érezhető, mint konkrétan megfogható volt a középkor folyamán. A karsztos hegyvidék búvó patakjaihoz hasonlította valaki ezt a mozgalmat, mert a legváratlanabb helyeken tör felszínre, észlelhető előzmény nélkül. Ma sem lehet pontosan eldönteni, hogy mit adtak a kelták a szárazföld gótikus művészetéhez, a Trisztán-, az Artúr- és a Grál-monda- körökhöz.

A további évszázadok úgy teltek el, hogy Európa szellemi életében a keltáknak nem jutott tudatos szerep.

Végül mégiscsak eljött a várva várt pillanat. 1760-ban Angliában egy líraiepikus gyűjtemény jelent meg, amelyet egy ősi bárd műveiből ültetett át egy „ismeretlen” személy angolra. A siker hatására azután a „fordító” James Macpherson saját neve alatt közölt további kelta költeményeket. Új költő született, Osszián. Világrajövetele tréfa volt, de ez a tréfa telibetalálta a „korszellemet”. Ossziánt Homéroszhoz mérték, sőt elébe helyezték. Európa menekülni akart a „klasszikus álmok” elől, és a menekülés egyik útja Osszián lett. Egy nép költészete sem tudta kivonni magát a kelta hatás alól. Kazinczy magyarra fordította az ossziáni dalokat. Petőfi, Arany költészetében ugyancsak helyet kapott a Homérosz—Osszián szembeállítás.

1839-ben Hersart de la Villemarqué adott közre egy breton népi énekgyűjteményt, Barzac Breiz címmel. Az előszóban bevallja, hogy a dalok szövegét az ő átalakító munkája formálta meg. A módszer maophersoni, az attitude azonban más. A hatás nagy, ha nem is ossziáni.

A keltaság az európai szellemi élet fókuszába került. Az érdeklődés valóságos keltomániává lett, amit csak nehezen tudott leküzdeni később a keltológia névre hallgató tudományág. A keltákat a földkerekség legrégebbi népének tartották, nyelvüket minden más nyelv anyjának. Majd a bibliai Gomer leszármazottjaival azonosították őket, és minden európai népet kelta eredetűnek véltek. Papjaikat, a druidákat, zseniális filozófusok hírébe hozták, tanaikban a kereszténység szellemi előzményeit keresték. Még hosszan lehetne sorolni a hasonló értékű véleményeket.

Tehát a fürdővízzel együtt kiöntötték a gyereket. Európa úgy vélte magáévá