Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)

1965 / 2. szám - Erich Landgrebe: Szalmaszál a tengerben (Elbeszélés. Ford.: Szabó Jenő)

Bolond, gondoltam magamban és hangosan így szóltam:

— Mindent a levegőbe repítünk, megkaptuk reá a parancsot. Nem érted? Mindent! Nem hagyhatunk itt tégedet sem és nem maradhat állva az új házad sem. Pár nap múlva vége mindennek és itt senki emberfia ép házat nem találhat. Aki itt lakna, csak a mi életünket nehezítené meg.

Az öreg gyilkosán pontos baltája egy pillanatig sem nyugodott.

— Szilárd, erős ház lesz — mondta. — Két embernek.

Abbahagytam a kísérletezést és tovább hajtottam. Tulajdonképpen nem is lett volna szabad megállnom, mert az út időnként ellenséges tüzérségi tűz alatt feküdt és a gépkocsim robbanóanyaggal volt tele. Minden kocsira szükségünk volt, de még jobban a robbanóanyagra, legfőképpen azonban az útra volt szükségünk. Egy robbanás mély lyukat vájt volna az útba és órákra megbénította volna rajta a forgalmat. Még a pusztításhoz is nélkülözhetetlen a rend.

Életünk ekkortájt rombolás volt. Helyiségeket, amelyekben emberek lélegeztek, beszéltek, aludtak, ahol gyermekeik hangját hallgatták, semmivé, kén- szagú, bűzlő levegővé oszlattuk fel és mint cseppet a tengernek úgy adtuk át a határtalan levegőégnek. Tetőszékek repültek a magasba, falak, amelyekre nemzedékek akasztották kabátjukat és sapkájukat, amelyeket átitatott a békesség és veszekedés, a nevetés és nyögés, a gond, a csók és a halál, ezeket málló om- ladékká változtattuk. Mezőket, utakat tettünk használhatatlanná.

Az öregember napokkal később, de az utolsó napon is ott ült a házon, most azonban már magasan fenn. Bizonyosan bolond volt, mert úgy dolgozott, mint egy bolond. A fal, amelyen lovagolt, már majdnem ház volt, csak a teteje hiányzott még. De volt hossza, szélessége, mélysége, már helyiség volt, ugyan nyers, befejezetlen, üresen meredő ablaknyílásokkal, de ki volt szakítva a pusztulás köröskörül hullámzó tengeréből.

Megálltam, hogy utoljára szóba elegyedjem az öreggel, de lehetetlen volt vele szót értenem, olyan nagy volt a lárma. Teherkocsi teherkocsi után robogott visszafelé az úton súlyosan megrakva katonákkal, fegyverekkel, asszonyokkal, parasztokkal s kiabáló gyermekekkel. A motorok kétségbeesetten bőgtek, nem messze tőlünk mély dördülésekkel robbantak szét szilánkokká, cserepekké, romokká a falu utolsó házai. A nehéz kályhák, amelyek a hosszú télen át megmentettek bennünket a megfagyástól és kéményeik vörös téglazászlókként szálltak, lengtek a szürke levegőben. Az öreg nem is hallhatta, amit mondtam neki. Az utolsó szögletet ácsolta és a forgácsok az arcomba hullottak. Megértettem, hogy hasztalanul álldogálok itt, nincs semmi mondanivalónk egymásnak, ő nem érthet meg engem és én nem tudom visszatartani munkájától. Az öreg és én két elveszett ember vagyunk, távoli, ellentétes partokon, amelyeket még hang sem köt össze.

Amikor estefelé márcsak az utóvédünk biztosította a falut, amely valójában már nem is volt falu s én is leszállítottam veszélyes szállítmányaimból az utolsót, még egyszer megálltam az öregnél. Létrát vittünk a leendő házhoz és lehoztuk a falról. Az ellenséges belövések már egészen közel csapódtak be. Az öreg nem védekezett. Hagyta, hogy baltája belehulljon a házba és ellenállás nélkül követett bennünket. Az egyik katona a házra köpött és megkérdezte:

— Igazán elvigyük ezt a bolondot?

— Igen — válaszoltam — természetesen magukkal visszük.

— A bódét a levegőbe repítjük?

— Minek? — mondtam. — Nincs teteje. És aminek nincs teteje, az az előírás szerint nem ház s maradhat.

38