Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 2. szám - Ivan Ivanji: Mindenki a maga szerepét játssza (Elbeszélés. Ford.: Csuka Zoltán)
IVAN IVANJI Akkor ijedség támadt benned. Hirtelen fölmerült valahonnan. Például megijedhet az ember, ha váratlanul felugat egy kutya. Vagy ha egyszer csak megmozdul valami a nyakán — valami bogár talán. Ha a fű a lába alatt, minden előzetes figyelmeztetés nélkül hirtelen megzizzen. Az ember megijed a puskától, a fogorvos készülékétől, egy vizsgától. S mindez érthető. Megmagyarázható. Százszor rosszabb, ha az ijedség kiszorítja belőled a lélegzetet, iszonyat kúszik be a mellkasodba, utat talál a bordák között. Szíved megremeg — durva ököl szorításában a madár. S csak néhány pillanat múlva érzed, mintha ájulatból térnél magadhoz, mintha ismeretlen, sötét mélységből bukkannál elő, s mialatt lélegzethez jutsz, újból feltámadnak benned az első világos gondolatok, értelmed felbecsüli környezeted tárgyait, de most ez sem sokat használ, mert az ijedséget nyomon követi ikertestvére, a szégyenkezés. S te új helyzetet állapítasz meg. Az ijedség után. Ellenintézkedéseket is teszel, ha az ijedség okát nem ismered. Megelégedett vagy, ha sikerül el nem futnod, tekintet nélkül az ijedség okára. Sőt még büszke is vagy, ha környezetednek még arra sem volt ideje, hogy bármit is észrevegyen rajtad, még azt sem, hogy elsápadtál. Mivel az ijedség olyannyira váratlan volt és erős. S ha az ijedség valóban hirtelen jött, a melledben támadt szakadékot semmi sem képes betemetni, áthidalni. A gépkocsi elment. Gyors, sietős üdvözlésváltások a sötétségben. Minden úgy látszott, mintha a legnagyobb rendben lett volna. Az elhagyott barikádtól a szálloda bejáratáig mindössze vagy száz lépés maradt hátra, a kivilágítatlan, szűk utcán keresztül. Tudod, ott találod az üvegportált, melyet belülről két- három pokróc borít, a hallban meleg van, az emberek a portáspult előtt csevegnek, a rádió szól minden bizonnyal könnyű keringőket játszik. Már hetedik napja keringők, operaáriák visszhangoznak végig a szállodában, a folyosókon, a szalonban, az étteremben, evőeszközök, tányérok zörögnek, mindenfelől zsi- bongás, beszélgetés, pincérek suhannak ide-oda, csak éppen kevésbé udvariasak, mint máskor, s a zaj csak akkor halkul el, ha a rádiómuzsika megszűnik s a bemondó ideges hangon híreket olvas fel, rendeleteket, nyilatkozatokat vagy felszólításokat a megadásra. Olyankor még az ezüst kések és villák is a szálloda régi monogramjával ékeskedő súlyos porcelánon maradnak s mindenki észreveszi, hogy az étel rossz, egyáltalán nem méltó környezetéhez. Legjobb esetben valami áporodott gulyás. S a kenyér száraz. S miközben az átellenes falakról fémesen és sokszoros visszhanggal verődnek vissza a hírek, az emberek összenéznek. A véletlenül mellettük ülő szomszéd arcáról azt olvassák le, hogy gazdája bizonytalan, nem érzi magát biztonságban, s hogy ijedséget váltanak ki belőle az októberi éjszakából idehallatszó puskalövések, hogy éhes és aki látja, szintén az. S hogy odafönn a szobádban kétszersülted van, meg szardíniád, csokoládéd, sajtod, Gavrilovics szalámid. Szilvapálinkád. Hazai elemózsiával vagy felszerelve ebben az idegen világban, s feltámad benned a kívánság, hogy valamiképpen odajuss, meleg oázisodhoz, ennek az ismeretlen városnak az éjszakájában. Ott minden megvan, ami az embert lecsillapíthatja. 16 MINDENKI A MAGA SZEREPÉT JÁTSSZA
