Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)

1965 / 2. szám - Ivan Ivanji: Mindenki a maga szerepét játssza (Elbeszélés. Ford.: Csuka Zoltán)

A bejárathoz, ami ebbe a másik világba vezet, még vagy száz lépést kell tenned a sötétben.

Tán csak nem félsz a sötéttől? Hiszen még gyermekkorodban sem féltél tőle. Akkor sem pityeregted el magad, ha szüleid magadra hagytak. Összegömbölyödtél a paplanod alatt és egy-kettőre kiépítetted a magad tökéletesen meleg világát. Az ördögbe is, hát akkor mért épp most, épp itt ereszkedtek meg az idegeid? Sírhatnékod van, egyedül vagy, szűk utca húzódik előtted. Halotti csend. Sehol egyetlen fénysugár. Fölötted a homályos őszi égbolt. A hátad mögött barikád. Nincs erőd, hogy a lábadat mozdítsd. Tegnap aránylag higgadtan szaladtál a géppuskatűzön át. Nem volt kellemes, gyűlöletes volt a gondolat, hogy esetleg ostobán elpusztulhatsz ebben az idegen országban, idegen harcban, amelyet nem értesz egészen, a szíved vert ugyan, de a tested tökéletesen engedelmeskedett akaratod parancsszavának. Most senkid sincs a közelben. Talán valaki képes arra, hogy elsüsse a fegyverét — ott rejtőzik valahol, valamelyik sötét ablak mögött. Ez azonban nem hihető. Ez a nyugodtabb környékek egyike itt, Budapesten. Az utóbbi napokban többször is puskatűzbe kerültél. Megfeszült idegekkel, testedben az izgalom és erőfeszítés könnyed remegésével. De ezt is el tudtad viselni. Arra is, hogy megismételd. A sötétség és a csend iszonya azonban megújíthatatlan.

Ismered a mesét az emberről, aki elindult, hogy megtudja, mi a félelem. Most te vagy az. Azért jöttél, hogy a harcot lásd. Jöttél, hogy lássad, vajon félsz-e? Hogy vajon bátor vagy-e, emberke? Ezt nem tudhatod meg, ha felkúszol az Alpesek meredek sziklafalaira, ha hidak tetejéről a folyóba ugrasz. Nem tudod, vajon hős lett volna-e belőled, ha négy vagy hat esztendővel előbb születsz. Vajon akkor a helyes oldalra álltái volna? Aminthogy abban reménykedsz: igen. Bizonyíték nincsen. Nem könnyű dolog fiatalnak lenni egy olyan országban, amelyben legendák élnek. A győzelem után. Körülötted mindenütt harcosok. És a dicsőségük. — Te pedig elkéstél, reménytelenül elkéstél, egyetlen életedben. S túl könnyű azt mondani: túl fiatal voltam partizánnak, különben nem maradtam volna el mögöttük egyetlen lépésnyire, egyetlen puskalövés- nyire sem. Még ahhoz is túlságosan olcsó ez, hogy egészen végiggondold. Semmiféle önkéntes munkával és semmiféle kitűnő bizonyítvánnyal — mert erre korlátozódik a szereped — ezt helyreütni nem tudod. A jelszavak tüstént untatják az embert, mihelyt megkívánják s nyilvánosan a falra tűzik őket.

Vajon a háborús hősök — esetleg pont a legértelmetlenebb órában — úgy érezték, hogy félelmükben nem tudnak száz lépésnyire szaladni, azért, mert sötétség van, mert csend van s mert egyedül vannak? ...

A szíved túl hangosan dobog. Valaki meghallhatja. Azt gondolja: mit keres egy óra a barikádokon? Hány perce állsz már anélkül, hogy mozdulnál? Mikor ment el már a nagykövetség autója, erős fényszóróival, amelyek erősebbek az éjszakánál? Itt hagyott téged s magával vitte a zászlódat, amely itt semleges — megfeledkezel arról, hogy a sötétségben ez a zászló is fekete —, itt hagyott az a gépkocsi — élőlény a sziklasivatagban, bástya, amelyben biztonságban érezted magad, a szálló közelében. A barikádokon nem tudott átugrani. Csupán száz lépés. Senki sem fog rád lőni. Te jugoszláv újságíró vagy, téged senki sem gyűlöl. Legfeljebb olyasvalaki lőhet, aki maga is fél, mint ahogy te is lőnél, ha valami megmozdul a közeledben — ha fegyvered volna. De neked nem szabad fegyvert viselned, mert semleges vagy. Erigy a szállóba, ott meleg van. Világosság.

Ez ágyúlövés volt. Egészen messze. Talán száz méternyire, talán öt kilométerre, ezt a csalékony városban még egy tapasztalt tüzér sem tudja biztosan meg2 ÉLETÜNK