Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 1. szám - Takács Imre: Suhancok (regényrészlet)
bácsi. — Olyan most a föld, mint a kiskert, amíg másmilyen nem lesz majd. — Aztán valami benső reszketőssel még hozzátette: — Nekik kellett az úri vő, most lássák hasznát... — s egy kétfelé is beszélő mozdulattal fölajánlotta a szórót, és visszacsoszogott az istállóba. Leszedtük a szóróról a csibeburítót, a krumpliszedéshez való kosarakat, a bekorpázott zsírsütő serpenyőt, a zsírkeverő kanalat, a palántázó fákat, a kis- kapákat, majd óvatos egyensúlyozással kivittük az alkalmatosságot a keverő előtti tiszta helyre. A (bakancsommal kapartam egyik Iáiba alá, hogy ne billegjen. Én hajtottam aztán a gépet végig, apám pedig öntögette bele a magot másik oldalt. Nagy zajt csaptunk a szép reggeliben, hatalmas port kevertünk a tiszta levegőben, de a zab, ami elől folyt le a zsákruhára, selymesen fényes és tiszta volt. Az öreg Tömör is odajött, amikor elült a por. Azt nézte tón, mi maradt a szívességéből a tyúkoknak, ha ugyan ő törődött ilyen kis dolgokkal. Maradni ugyan maradt, túlerősen meghajtottam néha a vitorlákat, s a porral az apróbb szemek is kiszóródtak. Azt már dehogy söpörtük volna össze. 2. Otthon éppen mosakszom ki a porból, amikor nagy motorzúgásra leszünk figyelmesek. Aztán mintha a háztetőt is elnyomná ez a zúgás a fejünk fölül, hogy továbbmentdiben visszanyomja. Mi magunk is mozdultunk a nagy feszüléssel, mert ahogy a röpülőgépek fölénk értek, fölszippantottak szinte, föl magukhoz, hogy aztán újjászülessünk a nagy szívásból, s ott maradjunk a kis konyhában, melynek minden berendezése rögtön élővé vált. Anyám akkor hozhatta be a tejet, mert éppen szűrte, és a szűrőn is fönnakadt még a szép sárga hab. Le kellett a zsétert tennie azon nyomban s meg kellett fogózkodnia az asztalban. Margitunk a padlásról jött le sápadozva, a köveszteni való sonkát hozta. — Megijedtél, látom, hogy leviszik most a fejedet is — mondtam a nagy törülközés közben Margitunknak. Anyám szólt rám: — Van kedved bolondozni, amikor a házat viszik el a fejünk fölül, vagy akár a fejünkre is szakadhatnának a rohadtak. — Nem úgy csinálták meg azokat, hogy ott szakadjanak le, ahol nem kell leszakadni. — Hát így-e, hogy halálra rómisztik szegény leányt! — Édesanyám, maga legalább úgy megijedt, pedig itt volt. a tejet szűrte. —• És te nem félsz már semmitől? Ha lebombáznak majd, attól sem félsz? — Nem én vagyok háborúban velük. —• Nem te! Majd megválogatják talán, hogy kire dobják a bombájukat! Vagy kire szakadnak rá, ha bedöglenek! És téged kikerülnek, mert nem te vagy velük háborúban! Édesanyám így szokott az ijedtségből átevickélni a haragba. Ez jó jel volt. Emelte is újra a zsétert, befejezte a tej szűrését. Még ami az utolsó fazékból túlfolyt is, zokszó nélkül kanyarttotta a tenyerével a macska tányérjába. — A cserepek is reszkettek — mondta Margit, és hatalmas lélegzeteket véve ült le az asztal mellé. A sonkadarabot, amit hozott, még a kezében tartigálta a késsel együtt. Én pedig a platni fölé hajolva szárítkoztam, hogy ha talán még több gép jönne, rögtön kimehessek. Nem kellett csalatkoznom. Hamarosan új rajok jöttek. Olyan alacsonyan 6
