Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 1. szám - Takács Imre: Suhancok (regényrészlet)
röpültek el fölöttünk, 'hogy látni lehetett a pilótát is. Az udvaron már anyám sem félt úgy tőlük, az arcára vésett irtózatba érdeklődés is keveredett, vagy afféle elutasító kíváncsiság. Megteltek a zúgással a kert végében álló kopasz fák is, a falu elnémulva lapult az erős motorzajban. Csak amikor elment egy-egy raj, hallatszott a beálló csöndben az emberi hang. Mindenki a legbölcsebbet akarta a Lszomszéd udvarba kiáltani. — Vége lesz talán a háborúnak. —■ Csak most kezdődik. — Margit néni, maga is igen elsápadt ám! — és hasonló megjegyzéseket lehetett hallani innen-onnan. Én pedig pilóta szerettem volna lenni, mint Barkó Pali. 3. Amikor már oszladozott a csoda s a csodára összeverődött beszélgetők is elszéledtek, anyám engem elküldött egy tányér túróval Füredi bognárékhoz. Ott laktak az utcáiban, öt háznyira. Náluk csináltattuk a szekerünkbe a rúdszár- nyakat, s a fizetség mellé küldte anyám a tányér túrót. S tőlem, mivel tudta talán, hogy szívesen megyek oda. —- Nesze, vidd, te bakkecske, de nekem ki ne burítsd! Az udvaron volt Fürediéknél mindenki. Ténsasszony a kék köténye alá dugva kezét, Füredi úr szürke lájbifoan, a gyönyörű Irma pedig a cseresznyefán. Ez már nem a röpülőkre való bámulás volt, a cseresznyefa véletlenül jött ápolását a repülők válthatták ki. A zúgás a maguk féltett gyönyörűségére emlékeztette a lent állókat. S Füredi bognároknál — legalábbis akkor úgy láttam — volt mi;ben gyönyörködni. Szerették a csinosan tartott udvart, a fal tövében a kövirózsát, a kerítésen a kék minden árnyalatával pompázó lágy hajnalkát. Ők nevelték a faluban a legpompázatosabb dáliákat, s konyhakertjük iskola lehetett volna a krumplin—babon—mécsükön élő füzesi parasztoknak. Néhány növényt megnevezni se tudtam volna, mikor náluk először megismertem. Mindezekből alig látszott valami márciusiban, a mindenen eluralkodó renden kívül. És Irmán kívül, aki most a cseresznyefa pirnyagos ágain járt és a rücskös gallyakról szedegette a fönnszáradt leveleket. Nem nyomultam illetlen közelségbe; miért jöttem, mit hoztam, látták így is. Letettem a tányér túrót az ablakba, rajta hagyva a szalvétát is, és a kiskert egyik lábához támaszkodtam. Irma szép (hajladozását ás jobban láttam e tisztes távolságból. —• Ha átmennél arra a másik ágra . .. úgy, arra! —- Le ne essen! Egy-egy előrenyújtózáskor föl-fölcsúszott az apró virágos pargetszoknya, s kifeszült a térd alatti hajlat a gyűrt vonalkákkal. Irma egyszer odapillantott hozzám, tavaszi-kék szeme megcsillant, s szőke haja koszorújában arca pirosabb lett. Éreztem, hogy mondanom kell már valamit, valami butaságot. — Korán érő cseresznye lesz ez, Füredi úr! —• Annak érik, aki leszedi — mondta a sápadt bognár, ibár a célzást alig vehettem magamra, mert hiszen se birtokom nem volt, se iparom, jövőm is a mindenki előtt álló jövő. Nem is tudnám megmagyarázni utólag, hogy lehettem olyan jó alvó abban a semmire sem fölkészült állapotban. Mit gondolhattam, 7
