Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)

1965 / 1. szám - Takács Imre: Suhancok (regényrészlet)

ták volna: a főszegen. Ahhoz pedig ki kellett mennünk a tükri útra, onnan pedig be a kocsmáig, s még tovább egy puskáiövésnyire a túlsó szeren.

A levegő a virradat után is csípős volt még. A széljártabb helyeken megráncosodtak a vékony tócsák. A kerék alatt nem ropogott nagyon a tavaszi jég; szétmállott, mint gyenge madárcsontváz, és ami a kerékre ragadt, ott elolvadt. Az út jobbára száraz volt már, csak idább-odább foltosodott ki éjszaka. följött a föld leve ott. Ezeken a helyeken a kerék puhán gurult. Azt szokták az ilyen útra mondani: rugalmas, mint a gumi. Nem kenődik, nem porlik, bár mindig ilyen lenne! A kavicsos helyeken aztán, különösen a szapuló Horváth háza előtt, zötyögctt az újonnan vasalt kerék, s megrázta a karizmaimat a két zsák zab is. Pedig azért a zab könnyű, hiszen csak hőll, és ha azt az ember lehántja, nem sok marad, bár jóízű elrág'csálódni a pici fehér szemmel.

Apám előrefutott hogy kinyissa a kaput Tcmcréknél az egykerekű kis szekér előtt. Tömör Istók már etetett. Ki csoszogott az istállóból, szőrcsizmáit alighogy megemelve. A kiürült kosarakat vitte volna vissza az etetőbe. Egyik aztán kigurult a kezéből s az öreg utána szólt: há mész, te!

Volt valami elmeszesedett béke a mozdulatban, amellyel indult is volna, nem is a kosár után az önmaga robosztusságába záródó öregember. Megsárgult szemefehérje, fehéres-piros arca, duzzadt orroimpája egy pontra szegeződött, s talán nem is azt nézte, amit látott, inkább önnön állapotára figyelt csak. Végül apám elvette tőle a többi kosarat is, de mivel nem arra a helyre tette őket az etetőben, ahol azok egymásba rakva állni szoktak, az öreg Tömör elszánta magát egy gyorsabb mozdulatra.

— Itt szoktak ezek állni, Gyuri. Ne kezdj új rendet velük!

Ezután jött csak a kézfogás. Velem ugyan ekkor sem, hiszen gyerek voltam. ha hosszúságra nem is kisebb a két embernél. Bent álltunk a régimódi, de tiszta etetőben. A búzapelyva, szárszecska és a tavaszra agyonérett, szinte guszta tehéncsemegévé vált répaszelet keveredett illata mindent átjárt. A kert felől a kelő nap besütött.

— Kiborotválkozott az idő — mondta Tömör bácsi, szuszogva még a nagy mozgástól.

— Reggel már a pityer is fölszállt — mondta apám. — Megfagysz, mondtam neki, mert azért még csípős ám ez a nagy fényesség.

— Csípős, amíg a hóié diktál — mondta Tömör bácsi. •— Amíg a föld át nem melegszik, süthet a nap.

Apám aztán a tárgyra tért:

— Elhoztuk ezt a kis zabot szórni.

—■ Most inkább kis benzineshordókat kéne vetni — mondta Tömör bácsi. — Ez már nem a Mária Terézia háborúja, ezeknek már nem zab kell.

— Kell még az is. Sok ló kell a trénszekerebhez — mondta apám.

— Amíg lesz ló. Te mondtad, hogy amerre a frontot jártad, még szamár se volt. Vagy hát szamár se maradt...

— Ott még tyúk se. Újra be kell népesíteni ott a földet.

Tömör Istók nagyot sóhajtott:

— Etát most maj'd itt is így lesz! Mert a sógor nem takarodik ki szépszerivel.

Egy rövidke szünet után apám szólalt meg újra:

— Jön-e valaki erő-vetni?

— Tavasziba az asszonyok is elvezetik a vetőgépet — mondta Tömör

5