Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 1. szám - HAZAI JEGYZETEK - Palkó István: Egy megyei irodalmi pályázat a mérlegen
nek. Jut-e ereje, ideje bármelyik alkotónak is arra, hogy munkakörén, családi elfoglaltságán, társadalmi jellegű ténykedésén túl még harmadik vagy negyedik műszakként — írói talentumai révén — íróvá képezhesse ki magát az európai kultúra magasán? Pedig nagy íróink azért nem váltak provinciálissá nemzetközileg, mert eljutottak az európai kultúra magaslataira s szellemi tájékozódásban nem ismertek határt, korlátokat. Még a nyelvi gátakat is áttörték, hogy közvetlen forrásokból meríthessenek, Még a legösztönösébbnek ismert alkotóink is bebarangolták és bebarangolják az egyetemes emberi kultúra birodalmát, és a tudatlanságával, olvasottság-nélküliségével csak néhány patologikus személyiség kuriózumként szokott dicsekedni, s még így sem igen vált díszére. A művészek, ez esetben az írók élettörténetéből meg lehetne tanulni az íróvá, művésszé érésnek a göröngyös útját, a kultúra fellegvárainak az ostromlását és bevételét, annak az átfogó szemléletmódnak a ibirtoklb&vételét, ami nélkül figyelemre érdemeset mondani nem lehet. A ma íróiból vidéken is, meg Pesten is általában ez hiányzik, ezért provinciális, amit alkotnak. Ez tehát és talán egyik tényezője lehet irodalmi provincializmusuknak. Persze több más körülményt is fel lehetne még sorolni ugyanilyen alapon és joggal az írói felelősségtől a teljes emberi önmegélés problematikájáig. Ezek azonban már nem az alkotón belül elintézhető tényezők, mint az Írói kulturáltság kérdése, hanem személyiségen kívüli környezetviszonyok függvényei. Ma egy alkotó önmaga teljes megélésének annyi gátja van, hogy csak különleges egyéniségek vállalhatják ennek a kockázatát mintegy kivételképp csupán. Mindezt a kérdóshalmazt fölveti egy vidéki irodalmi pályázat is, ha mélyebb elemzésébe fogunk, mint ahogy a Győri Kisfaludy Színház drámaipályázata is, amiről e kötet más írása ad számot, tükrözi a ma íróinak gyengéit, téma- és megoldási szemléletmódja provincializmusát, pedig országos pályázatról van ez esetben szó. A kérdés az: máért? Annyi kontár és csak kontár írna ma nálunk? Talán szerelmes verset igen, de drámát is? A helyi pályázatra utalva pedig novellát is? Vagy egyszerűen divat írónak lenni, mert ez társadalmi rangot jelent, de látszólag nem kell érte keményen megdolgozni? Ez teljesen hamis szemlélet volna. írónak lenni sok más és nehéz foglalkozásnál nehezebb. Irodalommal gondtalan életet teremteni ma annyi, mint totóval meggazdagodni. Talán egyeseknek sikerül, de nekik is csak a gondtalan élet, de nem az irodalom rangja. Történelmi tapasztalatból tudjuk, hogy nem minden, perc szül szellemóriásokat, irodalmit még kevésbé. Nem kivételes nagy meglepetéseket várunk társadalmilag egy-egy kiírt pályázattól, de legalább olyan műveket, amelyek a kiírt pályadíjig felérnek, hisz nincsenek azok olyan magasra szabva, hogy kis lendülettel az írók ne küzdhetnék le mérce-gátjaikat. A probléma az, hogy a pályadíjak sem kerülhetnek mind kiosztásra a kiírás szerint, még pedig a beküldött művek szintjének, művészi értékének az alacsonysága miatt. Ez az aggasztó. Valahol az írói önmércével is baj van, amelyik túl olcsón méri önmagát, vagy talán baj lehet a társadalmi státus prezensszel is, amelyik nem vált ki, nem indukál magas művészi szintű alkotásokat, mint egy korszaknak a tükrét, vetületét? El lehet töprengenünk az országiban széltében-hosszában meghirdetett pályázatok mérlegén nemcsak irodalmi téren, hanem a többi művészeti ágazatok 113
