Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)

1965 / 1. szám - HAZAI JEGYZETEK - Palkó István: Egy megyei irodalmi pályázat a mérlegen

az olvasóvá nőtt kanász dicsfénybe vont alakja, az ezerszer megénekelt szülőföld ezeregyedik éneke, számvetés az élettel mint ábránddal és valósággal stb. sflb., tehát az élet apró-nagyobb örömei, érzékelt vagy sejtett rezdülései, a végtelen emberi belső és természeti külső világ, amit az írói-költői szem vizionál vagy vizionálhat. Tehát a témakör ezerszínű, sokrétű, nem is itt a (baj. A hiba ott van, ahogy ez költészetté, irodalommá válik, nem formailag, mert a verselők többsége keményen megküzd a modern, oldott formákért, hanem össz- koneepciójában, azaz nem kontinentális és horizontális szemléletében. Mert lehet, hogy egy sokgyermekes proletárnak az új lakáshoz jutás többet jelent in konkrete, mint népünknek a honfoglalása annak idején, de ez alapjaiban társadalmi jellegű, és amellett elég elmarasztaló probléma is, nem azért, hogy kap, hanem azért, hogy ez olyan nagy esemény is egyben, hogy költői témává magasul. Persze költői téma lehet minden, ahogy azt már említettük, ha az író fel tudja a művészet fokára emelni, de ehhez az kell, hogy valóban fel is emelje, másrészt pedig fenntartva és megadva az írónak a szabad témaválasztás jogát, mégis van különbség téma és téma között éppen társadalmi érdekűség szempontjából. A társadalmi érdekűségen elsősorban az emberi érdekűséget értem és nem mást, Emberi érdekű vajúdó korunk minden nagy problémája itthon és külföldön, a genocid méreteket öltő magzatpusztítástól kezdve a sokgyermekes családoknak a saját bőrükre hozott nemzeti áldozat- vállalásáig, a társadalmi együttélés normatíváinak a tiszteletben tartásától a mindent felrúgó amoralitásig és immoralitásig, az öregek és nyugdíjasok társadalmi kirekesztettségétől a munkától való tömeges elidegenedés meghökkentő jelenségéig, és így sorolhatnánk százával, ezrével csak az itthoni nagy horderejű társadalmi, nem költői megoldásra, de költői-írói megmutatásra is váró feladataink tömkelegét, amelyeknek megoldása politikai és gazdasági feladat, de megábrázolása a művészeté. Az irodalom csak így tükre korának, nem pedig úgy, hogy néhány apró-cseprő jelenségén elandalodik és azt lírai mázzal vonja be. És ez nemcsak alkati adottság kérdése, aminek általában hiszik, hanem elsősorban írói horizont, látószög, szemléletmód és műveltség kérdése is legalább annyira. Vajon Vörösmarty le tudta volna-e korának nagy problematikáját úgy reagálni, ahogy tette, ha nem lett volna meg ehhez az európai műveltsége, kontinentális szemléletmódja, költői tehetsége adottságai mellé? Nem ugyanezt mondhatjuk-e el Petőfiről vagy Adyról, József Attiláról vagy Illyés Gyuláról, Weöresről és Németh Lászlóról, Veres Péterről, vagy Balassitól kezdve napjaink élő magyjaiig, hogy osiak az irodalmunkból említsünk néhány közismert példát? A költői-írói tehetség csak alap, születési privilégium, a többit úgy kell hozzá megszerezni kemény munkával. Íróvá lenni senki számára sem kötelező, de aki erre teszi fel életét, többet kell érte tennie annál, hogy ennek született.

Az előzőkben az irodalom provincializmusáról beszéltlünk, s próbáltuk érzékeltetni, hogy ez nem vidékhez tapadást jelent, de jelenti a szellemi tar- tományúságot, önmagunknak gyarmati sorban tartását, rekesztését, kitekintós- telen kicsinyességet emberi és művészi szempontból egyaránt.

Ez a szellemi gyarmatiság jellemzi ma irodalmunk sok középszerű művelőjét nagy alkotóinkat kivéve. Mi lehet ennek az oka? Talán társadalmi tényezők hozzák így magukkal? Hiszen írónak lenni ma Magyarországon nem kenyérkereseti forrást jelent. Nem ad egzisztenciát, egzisztenciát csak kenyérkereső, polgári foglalkozás ad, de már annak ellátásához is komolyan fel kell készülnie mindenki112