Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)

1964 / 3. szám - SZEMLE - Költő földközelben. Csóri Sándor: Tudósítás a toronyból (Bertalan Lajos)

kertek aljára, kerítések, deszkapalán- kok mögé, kitárul a világ, nagyobb a látókör, könnyebb a tájékozódás, a lenti dolgok elrendezése. Csoóri megmássza a tornyot valóságosan is, jelképesen is. Persze, nem marad fönn

— nagyobb a valóság vonzása, s a magasság is csak távlatkeresésre kellett

— szinte észre sem vesszük, mikor vegyül el a búcsúi forgatagban, hogyan kalandozza be tüneményes gyorsasággal, apró kitérőkkel közben a határt, hogy felvillantsa a felejthetetlen arcokat, lányokét az árokparton, traktorosokét a fojtogató porfelhőben, magányos öregekét, az igazságkereső gépszerelőét, s e forgatagban, az egymásra fényképezett-rajzolt arcok összegződő vonásaiban bemutassa a változó falu arculatát. S e sok arc mögött a sajátját is, a vívódó, önmagát kereső fiatal költőét, aki kétségbeesésében írta riportjait, mert verseket szeretett volna írni, de nem sikerült... A torony magasából azonban már csak egyetlen szökellés a magasabb régiókba, a nemes veretű széppróza nyelvétől már csak egyetlen ritmikus nekilendülés a költői szárnyalásig.

Első méltatói ezt a nekilendülést, ezt a próza-edzést tartják legfontosabbnak művében. A válság irodalma ez, mondják, a művészi zsákutcába jutott költő útkeresése, amely lassúbb folyamat, mint a politika és a gazdaság lendülete 56 óta. Csak részben igaz ez az okfejtés. Csoóri nemcsak saját közérzetéről vall, hanem a mai magyar faluéról is. „Elindul keresni önmagát, összetöredezett hajdani hite széthullott darabjait, s a társadalmi valóság olyan darabjaira lel, amelyeket a meglevő képhez illesztve egységesebb, hitelesebb lesz a világ számára” — írja Csák Gyula. Ez így nagyon szépen hangzik, s igaznak is tűnik, az olvasónak azonban — ha kissé figyelmesebb a leírás pontossága, a szerkesztés céltudatos vonalvezetése, valamint a sok helyütt felbukkanó költői szárnyalás

iránt — kételyei támadnak az értékelés szűkmarkúsága miatt. Csoóri — a Tudósítás tanúsága szerint — nem az a lábadozó, botorkáló fiatalember, aki múltbanéző mélázással illesztgeti ösz- sze a saját énje és a valóság darabkáit. Az egész kötet felépítése, különösen a kötetzáró, címadó nagyriport művészileg is megragadó szerkezete nagyfokú tudatosságra és biztonságra vall. Már az előző riportokban is az a módszer jellemzi, hogy kihasít egy jól megválasztott — az országos átlaghoz nagyon közelálló — szeletet a valóság anyagából, azt szinte mikroszkopikus alapossággal vizsgálgatja, mindig azon a helyen, ahol „valamit találni lehet”, s e leletekhez fűzi mondanivalóját. A torony pedig éppen azért jelképes (noha valóságos is, de csak a vak nem látja, hogy ürügy), mert tágabb látókörből a kitapintható, a látható valóság nagyobb darabját akarja birtokba venni. Nem véletlen, hogy terjedelemben is, gondolatokban is, eredetiségben és költői látomásokben is ez a riport a leggazdagabb. S mily csalóka az a látszat, hogy az impressziók, a pillanatnyi benyomások viszik, lendítik az írót egyik területről a másikra, a falusi változások egyik jellemző színhelyéről a másikra, a lélek különböző mélységeibe! Nagyon is tudatos, sőt céltudatos ez a módszer. A látszólag véletlenül egymás mellé sorakoztatott képek mellől mindig fontos tanulságokkal, érvekkel, következtetésekkel fordul az olvasóhoz. Visszaállítja a traktorosok becsületét (az ötvenes években divatos traktoros-dicshimnuszok után ez nem is olyan könnyű feladat) az irodalom számára, elemzi a brigádvezető lélektanát, a „se fönt, se lent” helyzet emberi, társadalmi vonatkozásait, bevilágít az átalakuló falu változó erkölcseibe, s közben sohasem válik unalmas elmélkedővé, nem távolodik el embereitől, mindig földközelben marad. Egyetlen nagyobb elrugaszkodás, az is költői, jelképes, áttételes: a pusz134