Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1964 / 3. szám - SZEMLE - Két vélemény Weöres Sándorról - II. "Én vállalkozni mertem..." (Petrován Oszkár)
ifjú azonban nagyon ember és nagyon férfi. Nemcsak a nemiség vezeti. Törekvésébe belejátszik (talán dominál benne?) a férfi hiúsága és büszkesége is, a kutatás az új, a fel nem fedezett, a sejtett, a megkívánt, a sejtelmes vággyá növekvő után; törekvés a maradéktalan, korlátlan, teljes birtokbavételre és birtoklásra; a vágyódás a teljes és végleges közelségre, egyesülésre, a biológiáin keresztül a társadalmi, emberi egységgé integrálódásra. De megnyilatkozik nyíltan az az önérvényesítési törekvés is, amely a primitív társadalmak ma is primitív műveltségű tagjainak primitív szemlélete örökségeként a férfi társadalmi rangjának elérését a nemi birtoklás beteljesülésében látja. De ezt az elsődlegesen élettanit, az ösztönöset is, kiszorítja, félreállítja, a háttérbe utalja a „társadalmién” férfi, a saját akaratának érvényesítője. Ugyanennyire jellegzetes, hogy lényegtelen külsőségek, a saját tapasztalatlanság, idő előtti hév megakadályozza a valós, a konkrét, a fő célnak a megvalósulását. És a férfi — tulajdon „ügyetlensége” miatt — a nőre haragszik, ot okolja, és tipikusan — nincsen igaza! Azaz, hogy talán egy kissé mégis? Talán nem is egészen csak rajta múlott a teljes egyesülés meghiúsulása? Nem a leány akadályozta-e meg érzelmi ambivalenciájában? Vagy legalább is nem támogatta gátlás nélkül a törekvést? És így nem jöhetett létre a két testű, egy szívű ősegység. Kár? A természet és a társadalom egyaránt elismert célja nem valósult meg? Meghiúsította a leány? De hát rossz néven vehetjük-e tőle, hogy az emberi élet egyik legnagyobb misztériuma előtt első ízben visszadöbbent? És ez a visszarettenés nem ad semmit az egyesülés megértéséhez? Nem azt bizonyítja, hogy minden más fel- tételezés ellenére, az egység a kettősség ügye?! Nem azt fejezi ki, hogy a nő egyenjogú és egyenrangú partner, még akkor is, ha fizikailag, társadalmilag, elmaradott jogi formulák szerint a gyengébb, a kiszolgáltatott?! Ezt pedig annál inkább mondja, mennél inkább belátjuk, hogy az ifjú csírájában az örök férfi. A leány pedig — már nem is csírájában, hanem beteljesült szépségében — az örök asszony: vágyában, félelmében, határozatlanságában, kacérságában és szemérmességében, anyáskodó szeretetében, a szerető szerelmében, a testvér jóságában, a gyermek gyengédségében, a fejedelmi bőkezűséggel pazarul ajándékozó királynő kegyében, a végső szavakban tudatosan és büszkén kifejezett részvállalásban a felelősségből, az igazi élettárs önfeláldozásában. Ilyeneket mondott nekem ez a költemény, mikor megszoktam ennek az italnak raffinált fanyarságát. Ezt pillantottam meg abban a tükörben, amely olyan megrendítően mutatta a valóságot, hogy először torz fintornak véltem. Mit is merészelt? — Talán azt, igen, azt, amit a humanista ékesszólás és népért küzdő német publicisztika egyik legkiválóbb képviselője, évszázadokkal előbb, más téren: „én igazsággal jöttem, ezért nincs hódolóm” az az Ulrich von Hutten, akinek költeményét az Antik ekloga költője fordította magyarra. — Mezítelen realitásban írt le számunkra valami rendkívülit, valami mindennapit, olyasvalami állatit, ami az ember rangjára emelhet. Hogyan merészelhette? — Az emberfelettinek érzett élmény közvetlen valóságától való csodálatos megborzongás jogán. 123
