Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1964 / 3. szám - SZEMLE - Két vélemény Weöres Sándorról - II. "Én vállalkozni mertem..." (Petrován Oszkár)
csak rajongás, nemcsak játékos kitérés egymás elől, hanem bizonyos részében — nemiség is. A cím kifogásolása azonban annyiban indokolt, hogy a pásztor és a pásztorleányka számára, a klasszikus antik világ természetes életkörülményei között, ez a felfedezés nem hatott az újnak olyan döbbenetes erejével, mint századunk polgári vagy abból éppen kinőni készülő környezetében. A költeménynek líraiságát csaknem veszélyeztető drámai feszültsége amellett tanúskodik hogy a költőnek egy szinte az átlagosan emberit felülmúló élmény személyesen, közvetlenül adott indítást verse megalkotására. Egy ilyen, emberi nagyságrendet szinte meghaladó erejű emlék foglalkoztathatta hosszú éveken át, az általa emberi érzésnek tartott érzelmi megrendülést túlszárnyaló intenzitással, olyasvalaminek a bizonytalanságával, ami hosszú időn keresztül szinte lebegve létezett a költő élményvilágában, mert nem tudta szavakba foglalni, logikailag megragadni, statikussá állandósítani. Csodálatos emléke megragad- hatatlanságában és határozatlanságában addig kínozta, amíg legyőzte az intimitás diszkrét érzését, legszemélyibb élményüket közérthetővé tette, azt a legbensőbb hevülést, ami éppen azért annyira bensőséges, mert nemcsak sajátja, hanem a kéttestű—egylelkű ősalak egybeforrott egységének kincse. Erre, legszemélyibb tulajdonának ajándékozására, valószínűleg egy külső körülmény segítette: megértette, hogy ez a probléma egyike azoknak a kérdéseknek, amelyek az ifjú nemzedéket égető sürgősséggel szorongatják. Belátta — vagy megérezte? —, hogy ez is egyike azoknak a kérdéseknek, amelyekbe ősidők óta az emberi nemzedékek mindegyike mint megfejthetetlen titokba ütközik. Megértette, hogy a mi nemzedékünk is szemben találja magát a felnövekvő új nemzedéknek az emberre vonatkozó kérdéseivel. A fiatalok pedig joggal követelik tőlünk: mutassunk rá, melyek azok a legfontosabb, csak reánk jellemző, kizárólagosan egyedülálló emberi vonások, amelyeknek keletkezése és fejlődése az állatvilág fölé, emberi rangra emel?! És ekkor megértette a költő, hogy a szerelemben megteremtett egység egy ilyen, mélységesen általános probléma: nem kizárólag az ifjúságé; általánosan emberi probléma. Hát mit is merészelt? Csiszolt, választékos, költői nyelven, keleti nomádok klasszikus időmértéket meghatott tisztelettel felélesztő gondos munkájával hangot adni egy végtelenül bonyolult állapot-emléken keresztül egy olyan problémának, amely megalkuvást nem tűrő követeléssel, előbb vagy utóbb mindenkinek égőén, tüzesen, izzón feldöbben, aki igényt tart az emberi rangra: hol a nemi aktus emberi tartalma? E kérdés sokkal nagyobb, semmint hogy egy csapásra megoldható lenne bonyolultsága minden oldalú vonatkozásaiban. Még túlságosan keveset tudunk róla, még túlságosan keveset foglalkoztunk vele kellő gonddal és tudatossággal évezredeken keresztül, még túlságosan keveset tudunk saját magunkról, a férfiről, a nőről, emberileg túlságosan keveset foglalkoztunk lényegükkel — a kettősség egységével — az évezredeken keresztül. Ezért racionálisan csak nagyon keveset tudunk arról, mi az ember; arról is, mi a szexuális egyesülés emberi tartalma. Az Antik ekloga vállalkozni merészelt arra, hogy ennek a titkon sokakat foglalkoztató kérdésnek egyes természetes, de nagyon emberi aspektusait egészen nyíltan, leplezetlenül, mezítlenül, a művészi élményben és a művészi ábrázolási mód költői eszközeivel megközelítse, bemutassa, részletesen leírja. A verssorok nyomán előttünk áll és fejlődik az ösztön hajtotta ifjú. Ez az 122
