Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)

1964 / 3. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Békefi Antal: Egy elfeledett históriás énekmondóról

4. Tenger tiszta vize, szép egyenessége, s rajta hajók szépsége Fölvont vitorlákon széltől sebessége örvendetös menése,

De az Duna vize, volna szőkesége, szívem jobb kedvessége.

5. Ázsia naranccsal szép öreg citrommal, bőves pomagranával,

Tengeri halakval, arany színű borval, bővelkedik sok jókkal,

De Magyarország szép piros almákval, tartnám én fejér borval.

13. Ti, kik Európának, világ harmadának csaknem közepin vagytok.

Én pedig az végben, és néha éhezvén, köszöntvén tűlem vattok.

Pohártok töltetvén, segítségtek az lévén, egyet értem igyatok!

15. Óh, jó Magyarország s édös társaság vájjon s mikor láthatlak?

Kit jó szabadságért s egy szegény árváért bizony igen óhajtlak,

Ki azért vagy nehéz s életem végezés, hogy hírrel nem hallhatlak.

Fogságában egyre inkább elkeseredik, úgy érzi, mindenki megfeledkezett róla. Erről így énekel — önmagával disputáivá:

Nótája: Ó, te én bolond elmém,

XXI. 2. Magamat sirassam-e avagy szegény társamat,

Árván maradását vagy jó szabadságomat,

Törődött tagjaimat, vagy szörnyű rabságomat,

3. Vagy sok jó atyámfiát, vagy vitéz barátimat,

Én lakóhelyemet avagy édes hazámat,

Ily sok búmér immár nem szánom halálomat.

8. Mert az ganéjban ülvén nincsen senki biztatóm,

Régi jóbarátim közül egy is gyámolom,

Mert jószerencsémben volt lám csak jóakaróm.

Bármennyire is elkeseredett, elesett, élniakarása, vitalitása a leghalványabb reménysugárnak is kitörő örömmel örvendezik. Így születnek meg azok a lírai versei, azok az énekei, melyekben a tavasz (VII.), az „ádotí filemile” (XVI.), vagy az „Isten áldotta . . .szép kikelet" (XXV.) derűsebb hangokat, szabadiságárcl való ábrándokat énekeltet meg a rabságába belefáradt, de itt a sztambuli fekete torony tömlccében mégis igazi költővé érett szegény magyar katona-rabbal.

Nappal képzelete, éjjel álmai hozzák vissza e szeretett tájra, a tőle fiatalon elszakított kedves „Rusa Ágh”-ához, „Árua Tars”-ához. ifjú feleségéhez. Így asitítja önmagát, szinte megzavarodni készülő elméjét:

XV. 14. Éjjel is mert nem nyugszol, mind egyaránt te járkálsz És árva társommal s engem csak álmodoztatsz,

Vajha nappal is ott volnék, hol éjjel jártatsz!

15. Oldd magad, mert ha vész, hidd, én megbolondulok,

Látod-e már rég is, mily gyakran miket szólok,

Ha elmém sem volna, olyat néha gondolok.

16. Sőt ugyan nem szánnálak immár, ha elfáradnál.

Tengeriül Rábához ily gyakran nem járkálnál,

S ott-járt helyeken föl s alá nem sétálnál!

Fehérvár elestekor is e táj sorsa miatt aggódik, s e nép sajnálja fogságba jutását:

«4