Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1964 / 3. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Békefi Antal: Egy elfeledett históriás énekmondóról
gondol a Bakony és a Balaton közt lakó népére, énekébe foglalja kenyéradó gazdájának s tájunk kiváló törökverő vitézeinek nevét. A helytörténeti kutatás számára is sok értékes adatot tartalmazó énekeit s életrajzát érdemes lesz megismernünk. A hazájáért minden áldozatra kész XVI. századi vitéz alakja, a hazája sorsán aggódó katonaköltő töprengése, se- gíteni akarása s e kotr élethalálharcát vívó magyar népének élete emberközelből bontakozik ki előttünk énekei nyomán. Mivel személye és életműve szinte ismeretlen, kissé részletesebben foglalkozunk vele. Életrajzát 1603. október 31-ig terjedően maga írta meg énekeskönyvének 107—131. levelein. 1568-ban született a Sopron megyei Nagyvágon. Apja Wathay Lőrinc cseszneki várkapitány, anyja Csabi Klára volt. 10 éves korában Németújvárba adja iskolába anyja, majd két év múltán Sopronba íratja be, de onnét is kiveszi 1582-ben, „nekem eléggé nagy káromra” — vallja önéletrajzában Wathay. Szinte már gyermekkora óta fegyverrel a kezében harcol a törökök ellen. 16 éves korában kezdi a vitézi életet Tihany várában, „holott az italt, katonáskodást és az végbeli állapotnak első részét” s „valamennyire az szerelmeskedést” kezdi megismerni. Hat hónap után innen hazatér, de „ ... nem tetszhetvén semmiként a hon lakás, mindenkor kivágyódom vala az végekbe”2 — írja. Így hát anyja 100 tallérért egy lovat vesz neki a pápai kótyavetyén, s 17 éves korában atyja örökéibe, a cseszneki várba „szerződém oda 4 paripával in anno 1585, mely szegin anyámnak nem tetszik vala, mivel az Csesznek vára az töröknek igen utában vala és az csatázoktul fok-helyen vala, féltvén szegény veszedelemtől.” 11 hónap után elhagyja Csesznek várát, mert kapitánya elvonja előle atyja után járó örökségét, s patrónust keresve magának Győrbe szerződik, hol — amint írja — „az csapatokkal gyakorta szerencsék próbáláson forgolódtam volna.” 1588-ban sebesül meg először a Fehérvár közelében levő nyéki völgyben, ahol a túlerőben levő törökökön rajtaütve, azok „az jobb combomat puskával altállövék... és az lovamnak jobb lapickáját... azon ütközetben dárdával általverék.” Tizenhat napig fekszik Tatán, míg kiheveri sebeit. 1593- ban újra Fejérvár körül ütközik meg a szent Borbála harasztja szélében csapata a budai basával. Ekkor élve fogják el a janicsár agát, de ő maga is nagyon veszélyes helyzetbe kerül: „Holott nekem is azon első ütközetkor az nyergem elfordula, és a földre esvén egy meztelen pallossal, az lovam elfuta az futó törökökkel ki jő vala, és az seregnek, az kiben valék egy része általmenvén rajtam, mivel elől az zászlók alatt estem vala el, csak az Isten tartja, hogy minden lölkömet, belemet ki nem tiprák az lovasok, de az Isten és fegyver derék-szerszám segítség lévén, életem megtartaték. Honnan megtérvén azon télen volt lakásom Csesznekben az kapitány helyett.” 1594- ben Szinán basa megszállta Győr várát, s Wathayék a Duna melletti réveket védelmezték a törökök közt szolgáló tatárok ellen. Azok azonban átusztattak a Dunán „... és mi is az táborbeli német fegyveresekkel és több katonákkal a szávai ugarokon rájuk indulánk, holott elöljáró seregben lévén én, az tatárok nyíllal az balog lábamat általlővén az száram csontját is meghatván, sebben esem, de az tatárokat az Dunának ismég ugratván, sok ezer köztük megivá a Dunát, etc. Mely sebességemben Győrben mint 15 napig fekvén, nem bízhatám magamat, hanem Szombathelyre Hersenczi János sógorom házához vitetvén magamat, lett majd harmadfél holnapig gyógyulásom. Azonban pedig Győr elveszvén és Pápát is pusztán hagyván az magyarok és németek is benne lévén, kiben Túri Farkas kapitány képe volt, az én vági 85
