Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)

1964 / 3. szám - Vágási Imre: "Zs" (Elbeszélés)

A doktor néha emberekkel találkozott, azután új emberekkel, akik megszorították a kezét, vagy akiknek megveregette a vállát.

Néha beszélt velem, bizonyos elvekről beszélt, mondtam, hogy nem érdekelnek az elvei, de nem hallgatott el sohasem, beszélt és én többnyire elaludtam. Makacs ember volt a doktor, ha próbálok visszaemlékezni arra, hogy miről beszélt, szégyenkeznem kell. Annyi bizonyos, hogy nem hivatkozott örökké az eljövendő emberiségre, valamiféle megváltásra, vagy megújhodásra — nem, sokkal közelebblevő és hétköznapibb gondolatokkal érvelt. Meg akart szüntetni valamit, ami a háború előzménye, oka lehetett.

Csodáltam a hitét és akaraterejét, sohasem volt olyan pillanata, amikor nem bízott volna annak helyességében, amit csinált. Ö ezt azzal magyarázta, hogy ismeri a célt, azt helyesnek és megvalósíthatónak tartja.

Egyszer aztán vége lett mindennek.

Szeptember nvolcadikán történt, már egy hete csendesen esett az eső.

Bár ez az eső langyos volt, selymes és gyengén verő, majdnem lehetetlenné tette a barlang elhagyását. A kövek csúsztak, fényesek és veszedelmesek voltak, a doktor mégis elindult. Leereszkedett a folyómederbe, és noha a víz megemelkedett, a köveken még tudott menni.

A folyó zúgása eggyé olvadt az eső szüntelen, halkhangú dongásával. Az öreg is aludt, én is aludtam.

Itt fekszem a felfelé vezető lépcsők mellett, előttem a sziklaperem felduzzadt V betű alakjában. Az eső gyengén szitált, hajnalban pokoli hideg volt. most álmosító langyosság ölel körül. Hát megérkeztem. Olyan gyorsan peregtek az események, olyan valószínűtlenül, hogy időm sem volt átgondolni, mi fog megváltozni. A doktor későn érkezett meg egy pilótával. A pilóta véres volt és teljesen átázott. Revolverét egész éjjel a kezében szorongatta, akkor is, amikor mély álomba zuhant.

— Petrozsényt bombázták — mondta a doktor —, nemsokára vége van az egésznek. Holnap hajnalban átmegyünk a Kirdzsára, át kell adnom a pilótát, mi is ottmaradunk.

Az öreg nem szólt egy szót sem. én is hallgattam. Néztem a pilóta arcát, fiatalabb volt, mint én, szőke haja elől a homlokára tapadt. Mire gondolhat? Hülyeség. Miért hisszük azt, hogy az emberek mindig gondolnak valamire. Ez a fiú nem gondolhat semmire sem, és én sem gondolkodhatom. Bombákat kellett ledobnia, s ha gondolkodik, nem lenne képes egy embert sem megölni. És hol a biztosíték, hogy jobb és nemesebb nemzedék követ bennünket. A doktor azt hiszi, hogy most már véget ér. Vajon véget érhet-e ez a józantalanság? Ki fog itt rendet teremteni végre? A magasra nőtt fű és a széna illata nem természetes, a szemünkkel hunyorgatnunk kell, és egyenes vonások jelentkeznek szájunk szegletében, félünk a gyerektől, akire ház dőlt, félünk az üvöltöző anyától, aki hírt kapott fiáról.

Hogyan is jöhetnének a szürkekabátos emberek értem. Nem tudom mióta fekszem itt, talán két órája, talán nyolc órája. Az öreg még jól tartja magát, remek öreg. Jól van öreg, én sem tudom jobban nálad, miért lövök. Lőni kell. érted, lőni kell, te mondtad egyszer nekem, nem csinálhatunk mást, ha már egyszer elkezdtük, csinálni kell, csinálni és csinálni, és nem kell arra gondolni, hogy egyszer abbahagyhatjuk. A kutyák ördögi jószágok, de itt semmit sem érnek. Mindenhol víz van, és mégis vonítanak a kutyák odalenn. A farkasvadászatra nem visznek az emberek kutyákat.

34