Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1964 / 3. szám - Vágási Imre: "Zs" (Elbeszélés)
volna, leugrott. Megszűnt számára a vonat, az emberek, a katona, a fegyver és minden. III. Nem gurult sokáig, nekiütközött egy fának, rettenetes fájdalmat érzett a derekában és a lábszárában; zúgni kezdett a feje, szédült, megmozdultak a már-már alig látszó hegyek, végtelen nagy folyót látott csak és hatalmas hullámokat, melyek túljutni igyekeztek rajta, úgyhogy le kellett ülni. — A fa — morogta, s jólesett, hogy lábát nekitámaszthatta —, a fák mindenhol ott vannak. — Nem tudta, meddig ült ebben a kellemes-kellemetlen kerge állapotban. Mikor jobban érezte magát, és nem szédült, elindult kelet felé. Csak mindig a gerinceken — mondta — és el a sínektől. A vonat a bajuszossal és a katonával már a múlté volt. A bajuszos csak a szakadékot nézte. Talán nem is keresik. Mindegy. Csak mindig a gerinceken és el a sínektől. Amikor leért a szakadék alját faragó folyóhoz, és beledugta fejét a vízbe, úgy érezte, hogy senki sem képes őt elfogni. Nem csodálkozott a szerencséjén. Felkapaszkodott a közeli partra zuhant sziklára, majd elindult felfelé. Már nem látott semmit sem, s mikor megcsúszott, végigfutott rajta a hideg. Visszaereszkedett a vízbe, a folyó medrében próbált haladni, de a víz dermesztő hideg volt. A parton haladt tovább, ami rendkívüli erőfeszítést, figyelmet igényelt: sötét volt, sokszor sziklába botlott, mindig megütötte magát. Ahol nem volt part, ott kénytelen volt vízbeereszkedni. Ment, amerre a víz folyt, mert tudta, merre folyik a víz, mert tudta, homályosan ugyan, de tudta, hová kell mennie, hogy ne fogják el, mert bármilyen könnyedén sikerült is idáig minden, végeredményben nem játék, s neki el kell tűnnie. Akkor jött rá, milyen fáradt, mikor hajnalodott. Egész éjjel ment, s mivel sohasem tartotta magát erősnek, csodálkozott, hogy volt képes egész éjjel gyalogolni a víz mentén. Hogy nagy utat tett-e meg, vagy nem sokat haladt előre, nem érdekelte, úgysem tudta volna megmondani. Már idegen sziklafalak vették körül, teljesen ismeretlen volt számára a táj. Észrevette a sziklák és a folyp között a mogyoróbokrokat, eltűnődött, hogy kerülhettek oda. Egyre kínzóbb volt továbbjutnia, fizikai fájdalomba került átmásznia a legkisebb sziklán is. Hátát az óriási sziklafalnak támasztotta, előtte mogyoróbokrok voltak: primitív, de lehetőségeihez képest a legjobb pihenőhelynek nevezhette. Felhúzta lábán a nadrágot, véres volt a lábszára, bár vízben járt. — Sok vért veszthettem — gondolta, s nézte, hogy próbál megalvadni kát erecske, mely a térd alatt fakadt. — Soká jön ide a nap — mondta halkan —, hideg van. — Érezte és próbálta megfogalmazni magának, milyen szabadnak lenni. Számára a szabadság fogalma elsődlegesen és közvetlenül jelentkezett: bilincsnélküliséget, szabad mozgást, egyedüllétet és mindenesetre további sorsának szabad irányítását jelentette. Sok minden történt — összegezte magában az eseményeket — sok mindent akartak csinálni velem az emberek, s bizonyára most dühösek, hogy nem foglalkozhatnak többé velem. Nos — mondta ki hangosan — hát csakugyan döntöttél Zs. Arról az oldalról, ahová álltái, most már semmiképp sem mehetsz máshova. Mit fogsz csinálni, nem érdekes, bármihez fogsz is, nem csinálhatod másképp, mint ahogy elkezdted, mert saját magad árulójává válsz.
