Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1964 / 3. szám - Egerszegi Ferenc: A régi ostor (Vers)
A RÉGI OSTOR Gyerekkoroviban úgy szerettem legeltetni az őszi réten. Futó felhőkkel versenyeztem csöndes, gyerekes békességben. Ha ostor csattant, kézbe vettem féltve őrzött öregapámét, s jókedvűen, szívből nevettem: mi lenne, ha én visszavágnék? ... Mert akkor még a durranása tetszett ott lenn a berki réten. Hangjának nem volt párja, mása. Most is hallom, ha felidézem. Ha megforgattam karikásán, futott a jószág szép parancsra. A. hanggal mindig eltaláltam; bőrüket a vér sohsem marta. Csodaszerszám volt ez az ostor, gonddal faragott cifra nyéllel. Megpróbáltam azóta sokszor gondolkodni az ő eszével, aki faragta s szépre fonta öröklött pásztor-megszokásból, hogy egypárszor megdurrogtassa, amíg a csorda hazalábol. Mi lenne, ha még most is élne, ki nem hallott soha atomról? Szívet, tudom, ma sem cserélne, mint ki velünk egy gondra gondol. Doberdónál vele viharzott ' a halál. Sokszor elmesélte. De eltemette már a harcot, mégis, tudom, ha most is élne, hátra gyűrné pásztor kalapját, fáradt szemével messze látna; s mert a békét ingyen nem adják, szép ostorával odavágna . . . EGERSZEGI FERENC
