Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)

1964 / 3. szám - Farkas Imre: Szemléltető Naprendszer (Elbeszélés)

majd elérkezett a kritikus pillanat is. Dallamos nem segített, hiszen megmondta ... S amikor a pillanat percek tócsájává folyt szét, a hosszú, majdnem szép ujjak finom, de visszavonhatatlan mozdulattal kiválasztottak egy újahb cédulát az asztalon heverők közül. „Na talán ezt!” — mondta, de a hangjából szemernyi várakozást sem lehetett érezni. S a rövid és durva csend után — egyedül ilyenkor lehetett hallani a villanyóra kicsiny malmának érdes donogását — beírta a szálkás számjegyet.

A legtöbb vizsgázó komoran hagyta el a termet, de volt olyan is, aki felszabadultan kotródott kifelé, nem bánva,, milyen áron.

Mandula, nem folytathatta a szemlélődést, mert Kántás lépett a terembe. — Mit akar Kántás a vizsgán? Ha ellenőrnek jött, miért a végén?

Kántás biccentett, leült. Ö, akinek szokása volt némán, olykor a köszönés helyett ellenséges morgással beállítani a tanáriba, leülhetett volna biccentés nélkül is. Ellenőri minőségiben van itt — gondolta Mandula, s az üdvözléssel a késlekedése fölötti elnézést szeretné előbiccenteni.

Kántás fáradt érdektelenséget árasztott, mintha a jelenlétét maga is fölöslegesnek tartaná, s az egész cécó csupán az előírások miatt történne, amelyről neki megvan ugyan a véleménye, de mi egyebet tehetne ... A fehér köpeny volt rajta. Ritkán vette föl, többnyire akkor, ha reál minőségét akarta hangsúlyozni. De ha fölvette, nem állta meg, hogy ismét és ismét meg ne csodálja fehér köpenyétől megújuló magát, sosem tükörből, mindig közvetlenül. A köpeny ujját becsípve eltartotta oldalt a kezét, nézegette válltól csuklóig, alulfelül, miközben olyan mozdulatokat végzett, mintha láthatatlan zászlóval morzejeleket adna egy távolról figyelő láthatatlan valakinek.

Dallamos, rá se figyelve Rántásra, tovább vizsgáztatott. Minden sikertelen vizsga után felnyújtotta lélegzetét a mennyezetig. Kántás eleinte karbafont kézzel érdeklődve nézte, sikerül-e Dallamosnak meglebbentenie a neon vályút. De miután erre sokáig hiába várt, a villanyóra maim ócskája lisztté őrölte éberségét: elszunyókált. Ha néha felrezzent, arról vallott elúszó tekintete, hogy ő bizony már csak töredék emlékeket őriz a jelen valóságról, őt akár észre se vegyék, mert a végtelen vizekről csak röpke időre érkezett, valójában nem is tudja, hogy miért, de már indul is vissza. A szemében megmegbillenő fehér forgácsokat olyan hajóknak képzelte Mandula, melyek nagy messzeségből papírcsónakoknak látszanak. Nyomban utána bosszúsan elképedt: miért képzel ő a Kántás szeméibe papírcsónakokat? S ha már képzel, miért éppen fehéreket. Bűntudattal fordította el a fejét, mint aki égető dologidőiben azon kapja magát, hogy haszointalanságon pepecsel, és már mióta.

Csodálkozva nézett a felelőre, mert határozottan úgy emlékezett, hogy az már régen eltávozott a teremből. Amikor jobban szemügyre vette a bentle- vőket, hitetlenkedve tapasztalta, hogy Kántás érkezése óta alig cserélődtek a vizsgázók. Rágyújtott, eltolta szókét az as-ztaltól és felcserélte a lábait. Dallamos a villanykapcsolóhoz sétált.

A fiú, mint aki esztendők óta homályban áll, megrándult a váratlan világosságtól.

— Na!... — mondta Dallamos-, és hátraejtette a fejét.

A fiú homloka nyirkosán fénylett, az álla meg-megújuló staccatókban rángott, mialatt a nyelve mindig ugyanazt a fulladt torofchangot próbálta áttuszkolni a bezáródni képtelen ajkak nyílásán.

Mandula valaha maga is dadogott és jól ismerte a ki nem mondható szavak kínját. Érzi az ember a fejében a gondolatokat, amint feszes szálakként indulnak a külvilág felé, hogy a száj, mint egy megbomlott szövőgép, össze21