Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1964 / 3. szám - Farkas Imre: Szemléltető Naprendszer (Elbeszélés)
visszatépve, csavargatva oklendezze ki őket. A félelemtől, hogy a torkukra szoruló láthatatlan hurok megfojt, s az erőfeszítéstől, hogy ez be ne következzen, végül már a gondolataink is dadognak. Mandula a front idején nem egyszer fulladtan is látta magát. Mindig a hátán feküdt, hatalmas nyelv lógott ki a fogai közül. Mintha a kék-vörös parazita magába szívta volna egész testét. — Ez nem megy — állapította meg Dallamos, és megnézte az órát. — De nem ám kisapám — válaszolta gondolatban kissé kötekedve Mandula. Ezentúl meg sem kísérli. A látomására figyel. Magasan és nagyon tisztán énekel, nagy kék madarak röpködnek, fölötte, — Na, a bolygókat!... — Dallamos ismét az órára nézett. Tisztán hallatszott az érdes donogás. A két bosszú tanári ujj között szaporán verdesett a derékon fogott ceruza, mint a vércsesxárny, ha a madár rét fölött szitál. M'andulának ma már nincsenek látomásai. Olykor, leginkább ha felzaklatja valami, rossz álmai vannak. Éneklésről, nagy kék madarakról sosem álmodik. Mindig tengerparton áll, s a tenger, mint egy értelmes nagy állat — akinek tele a szíve elmondhatatlan panaszokkal —, nyög. nyög, kinyúl a nyelve, visszatér, mintha a megformálhatatlan szavak kínja öltené, rántaná szüntelen. — Elmehetsz — mondta Dallamos, és ráhajolt az osztályozóívre. — Legalább ennyit illenék tudni hibátlanul. Mandula utánament a dadogósnak. Megfogta az állát. — Pedig te tudnál beszélni — mondta, miközben belekémlelt a szájába. — Igen. — Ügy tett, mintha a nyelvét vizsgálná. — Csak gyáva vagy. Nem mersz beszélni, pedig a hangszíned is szép. Igen. igen ... — Közelebb hajolt az arcához, tűnődve, motyogva már csak magának beszélt: — Ugyanazok a jelek, mint nálam annakidején. Tisztára. — Elengedte a fiú állát. — Hamarosan rendbejössz — mondta. —■ Beszélj sokat. Tanulj hangosan a szünetben! És énekelj! Érted, fiam? — hajolt ki utána a korlát fölé — Énekelj sokat! Az ajtóiban újabb kifelé igyekvőbe ütközött. Dallamos addig is folytatta a vizsgát, amíg ő kint volt. Olyan mozdulattal írta be az osztályzatot, mintha nehéz tárgyat emelne magas kampóra, de hirtelen visszahullna a keze. Tudta, hogy így lesz. Dallamos, amióta betölti a megbízatást, nagyon határozott. Mandula egyre gyakrabban gondolja, Dallamos pazarlón játszik azzal az erővel, amit duzzadó önbizalmának hiajszálgyökereivel szív fel a funkcióból, talán a maga számára is észrevétlenül. A tisztség tizenkéthengeres nagykocsit jelent számára, amellyel csodálatot vagy irigységet parancsaién lelhet átsulbanni egytrabantos falvakon. A funkcióiból néha még a régi Dallamos lép ki a régi mosolyával, de néhány szó után elsiet,, mint akinek baráti szavakra már csak sorsdöntő tanácskozások szünetéből jut röpke ideje. Szép, nyújtott léptekkel megy el régi énjétől, menet közben kissé félrehajtva a fejét. így láthatják a nagykocsik puhaságába visszaigyekvő szépruhás idegen urakat a benzinkutak kezelői. Csak egyik kezével evez méltóságosan, a másikban mindig tart valami fontosat: újságot, folyóiratot, vagy éppen hosszában félbehajtott dolgozatokat. A dolgozatokkal inkább érkezni szokott. Olyan mozdulattal ejti őket Mandula asztalára, mintha tollpihét engedne ki a márkáiból. A csomag az asztalra hull, esetten és szétcsúszik, mint az új kártyacsomag. ,,lrd be az osztálynaplóba!” — mondja, holott a beirogatás az ő dolga lenne. Leül, és belemélyed valamelyik folyóiratba. Mandula nézi a nagykocsis Dallamost, és megkísérti egy gondolat: „Ez még nekiront egyszer valami hétköznapi eperfának.” Megszólal: „Jobb lenne, ha te írnád be,” Belelapoz a javításokba. „Hiányzanak a bírálatok is.” 22
