Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1964 / 2. szám - SZEMLE - Bakó József: Följebb a kaptafánál (Kristó Nagy István)
teljesen tönkrementek, nagyüzembe kényszerültek, városi proletárrá lettek. A vidéki iparosság mégis fontos állomás volt a paraszti munkából és elnyomottságiból való kiemelkedés útján, közvetítő a munkásosztály és a parasztság között, új igények ébresztője — igaz, legtöbbször csak meddő kispolgári vágyaké, de sokszor a művelődésé és a társadalmi küzdelemé is. Bakó József önéletrajzi írása ennek a rétegnek: a paraszti és munkásvilág határán tengődő régi, vidéki kisiparosság életének fontos dokumentuma. Hiteles és emberi körképet nyújt, s lehet, hogy azért, mert a szerző maga is aligha volt tudatában annak: mily fontos munkát végez, mikor saját életének, harcainak, törekvéseinek emlékeit papírra veti. Ö csak magáról, vágyairól, küzdelmeiről akart számot adni — de az egyesben minduntalan ott a tipikus, az általános is, melyre épp a személyes teszi rá a hitelesség pecsétjét, közvetíti szinte átélhetően azt a nehéz sorsot, melyben a paraszti és iparosi lót megannyi nyűgét még külön egyéni tragédia: betegség, el- nyomorodás is súlyosbítja. Nagy lélek kellett ahhoz, hogy valaki ilyen terhek alatt össze ne roppanjon, föl ne adja emberségét, s még a vallás narkotikumára se fanyalodjék rá. Bakó József nemcsak hogy megmaradt embernek — a paraszti, kispolgári és munkáserkölcs normáiból kialakítva saját morális bázisát —, de mindig élt és munkált benne az a fölfelé törési vágy, melyhez oly sok, a mélybe szorított tehetségnek nem volt meg az energiája ... Emberség ■és emelkedés: e kettőnek hőse volt Bakó József — de többre (nagy művekre) már neki sem tellett. Nem volt igazán kiemelkedő tehetség? Tény, hogy nem lett, nem lehetett belőle számottevő költő. De hogy milyen írói lehetőségeik hordozója volt, azt épp ez a postumus kötet: önéletrajza tanúsítja. Talán ha nem ostromolja olyan kitartóan s végül is fékikerrel a költői Parnasszust — hanem megmarad saját rétege közvetlen ábrázolásánál, és stilizálatlanul, prózai művekben mutatja meg hétköznapjait — magasabbra juthatott volna? Kapaszkodók című regénye is ezt bizonyítja — de ez az egy prózai mű nem lehetett elég ahhoz, hogy a próza mesterségét kitanulja... Hálásak lehetünk tehát Csanádi Imrének és Simon Istvánnak, hogy a Föijebb a kaptafánál értékes, szép kötetét az író halála után is asztalunkra tették: előbbi a kusza feljegyzések kibogozását, megnyeseg'etesót, tömörítését végezte, utóbbi szeretetteljes értékeléssel látta el Bakó művét. Ilyenformáin az a magyar memoárirodalom legfontosabb darabjai közé lépett elő. Őszintesége, szinte naturalista részletezése, pontossága sohasem teszi szárazzá, s bármily sötét világról is szól — egysíkúvá, fárasztóvá, pesszimistává, ami pedig oly gyakori az efféle, komor ifjúkort fölidéző visszapillantásokban. Bakó kitartó embersége ott is a bizakodás derűjével ragyogja be a szomorú eseménysorozatot, ahol más csak kétségbeesésről adna számot. Pedig a szocializmus perspektívája nem tárul fel előtte — tizenlkilences meghurcoltatása is inkább rosszindulat és véletlen műve. mintsem tudatos forra- dalmiság megtorlása. De ebben is tipikus — sokan voltak, akiket osz- tályihelyzetük ugyan beletaszított a forradalomba, tudatuk azonban megmaradt egy óvatosabb, kereső fokon. Hogy ezt is ilyen őszintén s épp ebben dialektikusán megmutatja, az szintén érdeme Bakó vallomásának. S még mennyi más is! A testi szenvedéssel, betegséggel, való iszonyú küzdelem, mely szépítetlen részletezésében sem lesz visszataszító, inkább megrendítő. A cipész-mlesterség ki tanulásának megannyi derűs-komor állomása, megaláztatások és emberi szolidaritás meghökkentő váltakozásaival; azután a falusi iparos küzdelme a megélhetésért — életének különös kettőssége: „mesternek” lenni, iparosnak, később meg éppen költőnek: mindenképpen másnak, többnek, mint a parasztok — ugyanakkor együtt szenvedni velük a nyomorban s mint megrendelőknek: kiszolgáltatottjuknak is lenni... És az urakhoz való 160
