Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1964 / 1. szám - Farkas Imre: Katonák és lovak (Elbeszélés)
fölött Összefolyt a késődélutáni fény: békés, derűs, munkából hazatereid, de a távoli tájra ijesztő füstbála zuhant. Sopron ég? Győr? Az egész Magyar- ország. És miért? ... Semmit sem hitt már, és semmit sem még. Elmaradt a robbanás, a haza, de különben ... nem történt semmi. A széles szerpentinen fekete emberkígyó kúszott utánuk, s a csúcs közelében beleveszett a hegy árnyékába. Közöttük jön Ella is, aki már nem „Ella” többé, nem „szál”, amelyen a háború fölött átkapaszkodhat, amint annyiszor remélte. És miért?! ... Senkit sem szeretett már, és senkit sem még. A robbanás, a haza, a szerelem is elmaradt, de igaz-igazán nem történt semmi . . . És amíg a semmeringi lejtőn Mürzuschlag felé gurultak páros sorban a szekerek, feküdt a derékban mintha aludna. Beleharapott a málhazsák csücskébe, és nézte magát abban a tükörben, mit válságos pillanat feszít az ember csukott szemhéja alá. Vad, fekete hajbozont lógott a nyakába, szemöldökszőrei felmeredtek, orra ellapult a zsákon, szájának két sarka arcredők alá menekült, és a szemhéjai mögül szivárgott a víz. Sokáig feküdt a kocsiderékban, s amikor éjszakai pihenőre megálltak, már nem volt benne kín. Aljas szeretett volna lenni! Skuli önfeledten nevet, de leégett orra miatt síró grimasz merevedik a nevető ráncok közé. Sarkainál fogva felemelte a málhazsákot. Szappant keresett, de nem volt türelme az aprólékossághoz. Pokrócok, lepedők, fehérnemű, elnyűtt bakancs és a szajré hullott a fűre. Égető és Görény szerezték egy erősen őrzött katonai raktárból. Reggel jöttek rá, hogy ritkaszövésű, semmitérő anyag, és dühükben szétosztogatták. Ha a zsákot a hátán kell cipelnie, már régen eldobja. Összehajtogatta, s a vászon tépett széléről ismét Ella jutott eszébe. Amikor a németek elfoglalták a repülőteret, a magyar műszaki személyzet (szerelők, rádiósok, időjelzők) s a törzsalosztály Dunántúlra települt, majd onnét is tovább irányította valami ismeretlen parancsnokság. Az egyik este gémberítő havasesőben indultak. Másnap reggel tudta meg, hogy átlépték az országhatárt. Azt hitte megváltozik benne valami, ha ez bekövetkezik, de nem érzett semmit. A hófelhő eltakarodott, napfényes ég nyílt a vidékre. Csalódottan ment a szekérhez. Gyorsítani kellett a menetet, a százados elrendelte, hogy a felesleges „vacakot” rakják le az árokba. Gázpalackok, akkumulátorok, a szerelőműhely gépei és rádiók szétroncsolt teteme borította a rétet. Tüzek gyulladtak, pernyét kavart a szél. Nem messze omlatag csűr állott. Az épület ajtaját gyors, heves mozdulattal kitárta valaki. Egyszerre mindkét ajtószárnyat. Felfigyelt. Ezt a mozdulatot már látta, a helyzetet már élte valaha. Amíg a tüzeket kerülgetve könnyezve a csűr felé tartott, emlékezetét kutatta. Az a hátraejtett mozdulat ... A cselekvés lezárásának pillanatában csípőből hátrafeszülő felsőtest, amitől a mellek fölemelkednek... Belépett. Szorongva nézelődött, mintha végzetes rendeltetésű helyszínre érkezett volna. A csűr nagyobb felében pokróccal letakart szalmán fekhelyek., a testformálta bemélyedések éjszakai alvás nyomai. A helyiség hátsó szögletében hevenyészett fülkét kerítettek el ládákkal és nyírvessző-kötegekkel. Rozsdás szögön tisztiköpeny lóg, elnyűtt sezlonon katonaruhás férfi alszik hanyatt, szétve20
