Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1964 / 1. szám - Farkas Imre: Katonák és lovak (Elbeszélés)
tett csizmás lábakkal. Zömök állán napos, fekete szakáll, duzzadt ajkai közül kilátszanak kékesfehér fogai, két keze oldalt a földre ér. Van benne valami a jóllakott vadállat békességéből és gyámoltalanságából. A sezlon mellett szőke nő hajol lavór fölé. Szemét törölgeti, amikor hátranéz. Gyűrötten simul testére a ruha, hajából egy tincs nedves arcához tapad, harisnyája nincs, a szoknyahasítékból kifehérlik. meztelen bőre: Ella az! A lavórban ázott, szürke fehérnemű púposodik. Sírva, makacsul, mint sötét szobáiban a darázs, kering benne a gondolat: „Ellának x lába van. Ellának x lába van.” Szeretné, ha torkáig csapna az öröm, ha vágy dobolna minden porcikájában: „Ragadd meg! Vidd magaddal! Öld meg, aki elébed áll!” De csak csend van benne, csend és szorongás. S a darázs donog: „Ellának x lába van. Ellának x lába van.” A lány zavartan rebbenő keze megáll. Védekező, is egyben megadó a mozdulat. Balesettől elrutult nők néznek először így kedvesükre: „Ez lettem” — mondják a szemek, s az arcra torz fintort gyűr a téhetetlenség és a szégyen. Ekkor érti meg, hogy a nyári Ella nincs többé. Öleléseket lát a derekán, bőrén csókokat, amelyekben menekülése közben meghempergett„Ha megölöm, nem fájna annyira” — gondolja. — Minden elveszik. Minden tönkremegy. — Mintha elégett volna a hangja is. — Tegnap a törülközőimet lopták el. — Ki ez az ember? — biccent a sezlon felé. — Főhadnagy, híradós. Ök szedtek fel, amikor a németek elvették a teherautót. Csapatukat keresik. Látható zavarral beszél, érzi, hogy a helyzetre nem magyarázat, amit mond. Hirtelen átcsap: —• Tegnap összetört a kerekünk, ha elkészült, megyünk tovább. — Kihez? Hova? Meddig? — kiált a honvéd. A lány megrezzen, mellét összefogja a kezével, s a földre néz. Cipője orrával vonalakat karcíol a vályogpadlóra, majd sorra elsimítja őket. Megszánja. A kérdésre ő sem tudna válaszolni. ■—• Ella, ha akarod .. . jöjj velem! Jobb lesz, mint ezzel a ,.. A tisztre néz, s érzi, valami összemarkolja az agyát. A lány is az alvóra tekint. —■ Előbb kellett volna. Már késő. — Sosem késő — próbálkozik meggyőződés nélkül, de nem folytathatja. A tiszt felül, és dühösen közbevág. — Ne tolakodjon, fiam! Felesleges az igyekezete — szól, és felcsatolja a derékszíját. Gyűlölködőn néz az alvástól püffedt arcba. „Hallgatózunk? Aljasul, a kiürült hordók lusta közönyével alvást tettettünk ugy-e, miközben?.. — Nem érted? A nő velem marad! Csak áll. — A „nő” ... Ella „nő”? —- Tűnj el! Nem mozdul. Kérdőn a lányra néz, az tanácstalan. 21
