Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1964 / 1. szám - Farkas Imre: Katonák és lovak (Elbeszélés)
Napi 60 km-t haladnak. Eddig nem ült löl a szekérre, sajnálta a lovakat. Amikor lábai elhalnak, vállból emeli nehéz tüskéit. Tiszta szerencse, hogy jöttek azok a Lebel puskák. Azóta nincs fegyverfogás. Röhögve „csodafegyvernek” csúfolták az ócskaságokat, amiért kétórás fegyelmező lett a hegyoldalban. Bagi elemében volt.... Azóta csak tiszt, tiszthelyettes és a törzsalosztály viselhet fegyvert. MegbízhatatLanok lettek. A rádiósok közelükbe sem jöhetnek, nehogy híreikkel megzavarják a „harcfegyelmet”. — Hát ... egy röhej az egész ... A cigaretta az más. Az a könnyű szédülés, amit ritka pihenők alkalmával az első slukk után érez, az jó. Rágyújtott. A gyufát a fekvőhelynek lehúzott szénára dobta. Véletlenül történt, nem akart tüzet. Sem gyújtani, sem oltani. Fürge lángnyelv indult a halom sűrűje felé. Néhány centiméter és lángra- gyúl az egész. Élénkülő szemmel figyelt. Egyszerű, egyértelmű törvényt akart. Hazárd önámítással remélte, ha lángra gyúl és elhamvad a széna, — legyen úgy! — akkor még megtalálhatja magát ebben a hánytató értelmetlenségben, zűrzavarban, ami naponta zuhog reá. Akkor még .. . A láng kritikus helyhez ért. A törött szárat elrongyolt levélhüvely tartotta össze. „Vigyázz!” — óvta ijedten. A törött szár lebillent anélkül, hogy a láng átterjedt volna a halomra. „Vége” — mondta indulat nélkül, majd kesernyésen motyogta: „Ügy látszik, bediliztem.” Poros csizmájával eltaposta az üszköscdő parazsat, és rádobta magát a szénára. Ernyedten nézelődött. Ügy fogadta be a tábor nyüzsgését, mint kiégett ház az utcazajt: kizárni sem, megtartani sem volt ereje. Az időjelző félraj a másik szekérnél zsivajgott. Ettek, mosakodtak, s a nőket figyelték. Égető szaki a kapcáját mosta, közben mesélt. Vizes kezével kicsapta a szeméből szőke haját. „ ... schnell, schnell!” — kiabál a mókus és integet, hagy gyorsabban, gyorsabban. Mondom Giczinek: csapkodd meg a gersliket öregem, mert ez a piszok még alattunk robbantja a hidat! Előttünk vonult a H.M. Utolsó szekerükről, még a híd előtt, elszabadult egy ökör. Láttam én, amikor egy őrmester leugrott utána, de nem törődtem vele. Ahogy átértünk a hídon, hallom ám, valaki kiabál: „Kamerád! Kamerád! ... Vártepiszli!” Közben kétségbeesetten veri az állatot: „Ez az ökör is a Hadügyminisztériumhoz tartozik”. A brancs derül. Elmondatják ismét, hallani akarják újból, s közben köny- nyezve röhögnek. Mintha esztendők mulasztását akarnák pótolni. Mintha a lázadó nevetéstől függne az életük — s talán igazuk van. Nem tud, pedig szeretne, már hónapok óta iszonyúan szeretne nevetni. Akkor sem nevetett. A hídőrző német katonák, hogy meggyorsítsák az áthaladást a semme- ringi völgyhídon, hetek óta azzal ijesztgetik a menekülőket, hogy öt perc múlva robban a híd. S a tömeg, mintha ez volna az utolsó szalmaszál, amelyen még az életbe átkapaszkodhatik, egymást taposva törtet át a hídon. A tetőről — akkor — visszanézett kelet felé. A vidéken, a közeli falvak 19
