Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1964 / 1. szám - HAZAI JEGYZETEK - Koncz István: Család-ciklus
tálta az idézett mondatot s az egész tanulmányt (megjelent a Kortárs januári számában). „Magyar Weimar”-t — talán nem is egyet, hanem többet — sürget az író, s óva inti az eszmeileg is organizálni tudó igazgatót, a rendezőket és a vezető színészeket: ha majd látva sikereiket Pestre csábítanák őket, ne engedjenek a csábításnak; itt, vidéken, a kicsiny, de könnyebben felforrósítható műhelyben munkálkodjanak az új, szocialista magyar kultúra kialakításán; s ha az egészségtelenül felduzzadt főváros is kíváncsivá válik a kis műhelyek teremtette forró légkörre: hát akkor együtt s vendégként menjenek fel, mutassák meg ott is, mit tudnak. (Mellesleg megjegyzem, hogy Pest azóta tényleg kíváncsivá vált a Nagy családra: egy hétig a Bartók teremben játszottak a veszprémiek, végig táblás ház előtt.) De mi a racionális magva e gondolatsornak s általában a Németh László-i felvetésnek? Miért bízik abban, hogy vidéki színházakból — vagy inkább: a vidéki kisvárosok egyikéből-másikából — „magyar Weimar” válhat? A színház nagy korszakai az európai kultúra történetében mindig is azok voltak, amikor a színpad a közélet fórumává tudott válni. Ez a szerep, ez a funkció „termelte ki” az antik görög tragédia és komédia maradandó értékű példányait, ezért adott ingyen színházjegyet az athéni állam a szegényebb polgároknak (épp úgy, mint néha ingyen kenyeret is — egyformán fontosnak, létszükségletnek tartván mind a kettőt.) A kor és társadalom számára fontos mondandók s a legaktuálisabb valóságot mintázó megformálás tette a színházat mindenkor — Shakespeare életében Londonban; Corneille, Racin, Moheré évszázadában Párizsban; Lessing életének pár esztendejében Hamburgban; Gogol majd Csehov idején Moszkvában és Leningrádban, ás mindig és mindenkor — naggyá, izgalmassá a szó legnemesebb értelmében, többet jelentővé puszta szórakozóhelynél vagy akár műveltséggyarapító iskolánál: szószékké, tömegeket mozgató, gondolatvilágot és világnézetet, tudatot és Ízlést formáló műhellyé. A magyar példákat talán felesleges is említenünk: mindenki tudja, miért teremtettek, ha csak alkalmi színházakat is a reformáció különben cseppet sem színházias, sőt nem is művészi dialógusai: vagy hogy mennyivel jelentett többet puszta műélvezetnél és színházi élménynél, s micsoda tüzet tudott táplálni a Bánk bán . . . A felszabadulás utáni magyar színházi életnek, óriási'érdeme, hogy szinte egycsapásra, pár év leforgása alatt sikerrel kísérelte meg a tömegeket, az új közönséget az egész európai színházi kultúra birtokosává tenni. Gondoljunk c=.ak a Nemzeti Színház, vagy ami talán még fontosabb: a Déryné Színház Shakespeare-ciklusaira! Ugyanazt a szerepet töltötte be a magyar színház a maga zsúfolt nézőtereivel (főképpen 1958-ig), amit az olcsó és tömeges könyvkiadás: bekebeleztetni a tömegekkel az emberiség által felhalmozott szellemi kincsestárat. Iskola, műveltséggyarapító iskola volt a felszabadulás utáni magyar színház: a művelődési kiváltságok eltörlése után vagy azzal együtt afféle szellemi földosztás, jogos- örökösödése. .. De arra, hogy magyar színház huzamosabb ideig a közéleti érdeklődés középpontjába tudott volna kerülni, alig vagy egyáltalán nincs példa. Voltak s vannak darabok, amelyek vihart kavarnak, előítéleteket tudnak lerombolni, és új távlatokat nyitani az emberek tömegeinek gondolkodásában; de hangsúlyozzuk: csak elvétve. A félreértések elkerülése végett: amikor ezt a hiányt emlegetjük, nem az utóbbi évek állítólagos színházi dekonjunktúrájára, illetve „válságára” kívá152
