Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1964 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Smidt Lajos: Gyűjteményem
SMIDT LAJOS GYŰJTEMÉNYEM Körülöttem él! — Igen, a gyűjtő számára a gyűjtemény holt darabjai élnek, nemcsak korukról mesélnek bizonyító erővel, hanem a gyűjtőben emlékeket ébresztenek, hangulatokat, eseményeket idéznek, — sőt — eljön az idő, — mint most az én életemben is, — hogy kérdéseket tesznek fel, — meginterjúvolnak, — mint a felnőtt fiú apját. Hogyan is születtem? — hogyan növekedtem ilyen sokágú, sokszínű, sokszavú gyűjteménnyé? — mi minden van bennem és rajtam? — s mi lesz a sorsom? — kérdi a gyűjtemény. És én, a gyűjtő, a gyűjtemény szerzője és teremtője, felelek elmerengve, magányosan neki és mégis a köz előtt, mert a gyűjtemény megérdemli, hogy mások is olvassák interjúját. Az első kérdésre, mint minden születésre csak kedvesen, merengőn magyarázva lehet válaszolni: Vannak gyűjtemények, amelyek több évszázadra tekintenek vissza, több generáció szívós szenvedélye, vagy vigyázó kegyelete őrizte, gondozta, növelte naggyá. Az én gyűjteményem, — a „Smidt-gyűjtemény” — a semmiből nőit ki, nincsen őse, családi hagyatéka. Egy kisdiák tízóraira kapott tízfilléresei vetették meg alapját. Ezeken a tízfilléreseken vásárolt érmek, jelvények voltak a gyűjtemény első darabjai. Azaz, hogy mégsem. A gyűjtemény alapítása egy kis epizóddal kezdődött. Még nem voltam nyolc éves, második elemibe jártam és Kistapolcsány- ban (Bars megye) laktunk. Egy szép tavaszi napon Józsi bátyámmal Érsekújvárra utazhattunk Ilka nagynéném meglátogatására. Öltözetünk az akkori divat szerint: barna félcipő, sötétkék ruha, erősen kihajtott dupla-gallér, nagy művészcsokorral és széleskarimájú szalmakalap. És, hogy mi kislegé- nyek pénz nélkül se menjünk, 2—2 korona zsebpénzt kaptunk, amit nem volt kötelező elköltenünk. Mondanom sem kell, hogy a pénznek az első adandó alkalomkor már a nyakára léptem. Egy vásári céllövölde élelmes tulajdonosa varázsolta azt át tulajdon zsebébe, nagy dicséretekkel halmozván el a kis Teli Vilmost, akit ráadásul még ki is tüntetett a kiváló céllövőnek kijáró arany (pléh) éremmel. A kedves rokoni vendéglátás alatt szemlélődni kezdtem és Ilka néném vitrinjében egy úgynevezett 48-as címeres poharat fedeztem fel. Egyik oldalán: „Éljen a Haza”, a másik felén „Emlékül” felírással. Ezt is, mint egy schlaggenwaldi porcellán tintatartót sikerült elkunyerálniom. A nekem kincset érő ajándékot tetézte még egy régimódi buksza (bugyelláris = pénztárca) néhány „kemény-garassal” (4 kr.) és kisebb ezüstpénzekkel. Ilyen zsákmánnyal tértem akkor boldogan haza. Ettől a perctől kezdve örökre el voltam jegyezve a régészetnek és a gyűjtésnek. 1911-et írtunk akkor. Első cseretársam Kelcz Simi volt, Barsvármegye akkori főispánjának fia. ő már tengert látott diák volt, és tengeri csigáinak duplumait szívesen adta 135
