Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1964 / 1. szám - Morvay Gyula: Hurcolkodás az élettel (Elbeszélés)
Beljebb mentek a városba. Elmaradt a kiskert, nem látszódtak a gyümölcsfák. Kispál Márton is ott maradt fiánál, mivel most már nagy szükség volt rá: három gyerek, mégis csak három gyerek. Megírta feleségének: ekkor megyek, akkor megyek, most már igazán megyek, nehogy otthon is minden bitangságbe kerüljön, de nem, nem lehetett olyan könnyen hazamenni. A második emeleten lakott Márton. Kongott a ház; fölöttük, a harmadik emeleten ha valaki rágyújtott, a gyufasercenést meghallotta. Sehol, sehol nem látott egy marék földet. Az utcákon álló fák gyökerei fölött is vasrács volt, nem lehetett egy marék földel látni. Néha sokáig belenézett a vasrács lyukaiba, de nem találta a földet. Vasárnaponkint tíz kilométer messzire mentek, amíg egy csipetnyi erdőt, néhány bokrot láttak. Az erkélyen rozoga kis ketrec volt, menye abban tartotta a levágnivaló csirkét egy napig. Márton nem látott füvet, nem látott közelről fát; lába aszfalton lépett, ahol nem fogant virág. A város kőporában nem sarjadt zsombék. Nem is merte mondani, hogy nem jár dinnyeföldön, hogy erre sehol nincs halastó, melynek partját magas topolyafák és ezüstöslevelű bokrok szegik, itt a második emeleten kevés a levegő, hamar este van, a villany élesen vakít, a harmadik emeletről mindig, de mindig rárázták a port, a hangos híradó meg egész nap bömböl. Ezt nem bírta elviselni. Elment a stúdióba, melyet napokig keresett. Fogatlan kis emberke fogadta, akinek előadta kérését: egy cseppet halkabban beszéljen ez az átok-masina, mivel ideges, beteg lesz tőle. „Már fogyni kezdek a zajtól”, mondta Márton. „Bácsikám, nekem ez a kenyerem. Ez a munkám. És jó hangosan kell beszélnem, hogy nagyon messze is meghallják: hangomat. Bizony”. Érezte, hogy fogy, ujjával tapintotta, szemével látta, hogy lötyög rajta a nadrág. I — Éjjel kutyaugatást sem hallok. Itt már kutyák sincsenek. Otthon hallom a hangjukat, nyugodtan alszom a csillagok alatt, hogy komondorok vigyáznak a házakra. Elmegyek haza, nem bírom ki ezt az életet, ez nem nekem való. Akik idejöttek a városba, még nem kerültek a szemem elé. Hol vannak azok öten? Hiába kerestem őket. Csak a fekete tűzfalakat látom. Menyem elszoktatott a kalaptól, városon ez nem szokás — mondta. Letettem a kalapot. Sorba állok. Reggel a reggeliért, délben az ebédért, mivel sok itt az ember. Ételhordó csereg lábomszára mellett. Hazamegyek! Megkezdődött a pörlekedés, hogy mi lesz itt a fiával, menyével, a gyerekekkel, ha hazamegy? Mit csináljanak akkor, ki lesz itthon? Itt mindenki dolgozik, nem nagyon jöhetek segíteni. — Énnekem nem kell dolgoznom? Otthon várnak a földek, meg a kert — az talán bitangban lehet? Anyátok nem tudja levakarni, lemosni a fákat, ahhoz férfiember kell. Meg — nem is tudok aludni. A soványodás után itt az álmatlanság. Itt maradok — és akkor idő előtt meghalok, aztán megláthatjátok, mi lesz. Hazamegyek! A kocsin, vonaton városba vitt holmiját most lehordta az utcára, kivitte az állomásra, hazaszállíttatta falujába, de sokáig nem tudott aludni a felforgatott házban. Más bútorok is voltak ott, más helyen, másképpen álltak, Morzsa kutyája is elpusztult. Felesége megőszült, egyik szeme könnyezni 12
