Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1963 / 1. szám - Horváth Ottó: Meghalt a nagyapa

Az apa felállt, elnézett a folyó fölött a gyár irányába, és arra gondolt: az ilyen embereknek szinte végzetszerű kötelességtudása, a munkának, az alkotásnak olyan fokú szeretete, amely szinte már azonosulást, összeolvadást jelent magával a művel, az emberiség legnagyobb kincse, s a gondolatot mintegy befejezve, kezét a fia vállára helyezve, hangosan csak ennyit mondott:

— Gazdag volt nagyapa, nagyon gazdag, a hátrahagyott örökségéből mindenki részesül.

Amikor elbúcsúztak a hídtól és nekifordultak a városnak, már teljesen sötét volt. A főutcán, a ragyogó fényes üzletek előtt csoportokban álltak az emberek, különösen sok volt a gyerek, mert a kirakatokban megjelentek a húsvéti nyuszik, a pirostojások, a színes szalagokkal átkötött csomagocskák.

Az egyik kirakat előtt ők is megálltak. A fiú, nedves kis orrát az ablakhoz nyomta, lehelletétől szabályos köralakban homályosodni kezdett az üveg, ujjainak apró nyomai is ottfelejtődtek. A fiú sokáig állt a kirakat előtt, az apa a járda szélén várta, otthon pedig az édesanya komolyan nyugtalankodni kezdett hosszantartó távollétük miatt.

Mert szeretteink hiányát nagyon fájdalmasan csak akkor érezzük, ha nincsenek mellettünk.

És a kérdés, mely a temető kapujában az apa elé magasodott, megválaszolást nyert. Az öreg távozása, készülődése a halálra olyan csendes és tudatos volt, mint egész élete, mert ezzel is szolgálni akarta az élőket.

95