Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 1. szám - Horváth Ottó: Meghalt a nagyapa
az embereket, akik egy életen át minden fölösleges szó nélkül a legnagyobbat csinálják a világon. Érezte, valami torkon ragadja és fojtogatja. Talán az emlékek? ... De akkor ismét a gyerek kérdése riasztotta fel: — Melyik „házban” dolgozott a nagyapa? — Ö, te kis bolond! Ezek, amiket itt látsz, nem házak, hanem műhelyek és csarnokok; ahol a nagyapa dolgozott, azt innen nem látni. Az egy nagy csarnok, amelyben régen, nyaranként nagyon meleg volt, télen pedig nagyon hideg, olyan hideg, hogy a munkások ujjai odafagytak a vashoz... ott dolgozott a nagyapa, sok-sok éven át, és ha majd nagyobb leszel, rendes és jó tanuló, egyszer elviszlek abba a műhelybe, megmutatom majd azt az okos gépet, amit a nagyapa szerkesztett, pedig nem is volt mérnök. Azt a gépet akkor csinálta, abban az évben, amikor te születtél, és kitüntetést meg sok pénzt kapott érte; a pénzből a nagyanya olyan négykerekű kocsit vett neked, amelyben a kisbabákat tolják, a kitüntetést pedig titokban — már nagyobb korodban — ki szoktad venni abból a szép, piros dobozból, mellecskédre tűzted, és büszkén sétálgattál vele... Még a szomszédékhoz is ellátogattál. A fiú ámulva hallgatta apja szavait, szemeinek felvillanó fényei árulták csak el, hogy valamire emlékezik. — És, ahogy mondtam, majd ha belépsz a műhelybe, ahol a nagyapa dolgozott, beszélsz olyanokkal, akik ismerték, megnézed a gépet, amelyen dolgozott, és amelyet ő szerkesztett, megérted, hogy a nagyapa miért nem halt meg igazán ... De most már menjünk tovább, menjünk a hídhoz, mert ott is akarok mutatni neked valamit. Ahogy a folyó kőkorlátjai mellett elhaladtak, már kigyulladtak a magas, karcsú ívlámpák, fényüket a víz tükrén darabokra szabdalták az apró hullámok. A híd város felőli feljárójánál álltak meg. Kevesen jártak itt is. Bal oldalt a Püspökvár nehéz és komor falai sötétlettek, odébb az ébredő vízparti csónakházak apró lámpái imbolyogtak. Az apa, ismét kézenfogva a fiát, felment a hídra, s megálltak az egyik pillérnél, melynek karcsú testét szegecsek mintázták. — Amikor a nagyapa még fiatal volt, annyi idős mint most én, ezt a hidat építette társaival. Olyan kicsi voltam, mint te és a nagymamával kijárogattunk ide a hídhoz, meleg teát hoztunk a nagyapának meg harapnivalót, mert sürgős volt nagyon a munka, kellett a híd ... Télen is folyt a munka, a folyó felett kegyetlen szél fújt, és a vékonyan öltözött munkások bizony nagyon fáztak, de mégis szívesen dolgoztak, mert a híd kenyeret adott az embernek, kenyeret, még ha barna is volt az. És most lépj fiam közelebb, látod, pontosan itt dolgozott a nagyapa. Nagy kalapács volt a kezében, azzal verte széjjel ezeknek a szegecseknek végeit, hogy azok jó szorosan összefogják a vaslemezeket. Sok-sok ezer szegecset vert széjjel ezen a hídon a nagyapa, s látod, a híd is megőrizte számunkra őt... és sokminden őrzi a nagyapát... Egyszer a nagyanya nagyon megijedt, mert csúnyán felsértette a kezét. Erősen vérzett, mégsem ment orvoshoz, hiába kérlelték, mert nem mehetett, dolgozni kellett... akkor sokan ácsorogtak itt a híd környékén a nagyapához hasonlóak, akik mindig éhesek voltak. Ahol most állunk, talán itt — s az apa lehajolva kezével megsimogatta a nedves betont —, itt keveredett, kötődött össze nagyapa vére a betonnal. 94
