Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 1. szám - Konsztantyin Pausztovszkij: Hősiesség, (Elbeszélés. Fordította: Keresztury Kálmán)
és a felüdülés érzését kölcsönözte a lakosságnak. A kitárt ablakú szobában történő mély alvás után hatol így be a reggel a nagy nyugalommal és a napfénnyel a test minden pórusába. A gondolkodás, megtisztulva a fáradtság és a nikotin nedvétől, száguldó szárnyakra kap, a horizontok meg kitágulnak és szétfolynak, új földeket tárva fel, friss táplálékot nyújtva a nyugtalanság és a költemények számára. A város hallgatott, s annál tisztában hallatszott a tenger, a szél és a száraz falevelek zaja. Szokatlanul hangosan susogott a platánok hamvas-rózsaszínű lombozata. A hullámverések dörgése pedig semmihez se volt mérhető. A kisfiú betegségének a harmadik napján a város új próbán esett át. A kikötői árbocon felhangzott a vihar vészjele. A tenger felől jött a vihar, zúgva mint száz meg száz gyorsvonat: a szélesszárnyú vihar, amelyik mindig akkor szabadul el, ha felhőtlen az ég. S a vihar előhírnökeként az égboltozat máris kéklett elviselhetetlen, jegeces tisztasággal. Kibocsátották a városi tanács második különközleményét a lakosság részére. Ebben arról volt szó, hogy intézkedés történt a zaj távoltartására, amely zaj az ember akarata ellenére támadt: az elemek zaja. Ernszt feltaláló felügyelete alatt a kórházban éppen most fejezik be a külső zajokat légmentesen kikapcsoló berendezés felszerelését. Éjfélre várták a vihart, s erre az időpontra kellett bekapcsolni az úgynevezett „hangszigetelő szerkezetet”. A kórházban gyorsan és zajtalanul dolgoztak a szerelők. Kevés idő volt hátra. A szél már meghozta a város fölé a magasan járó s áttetsző felhők övezetét. Közeledett a vihar. Az első szélrohamok átfújtak a város terein, s a kerítésekhez sodorták a megülepedett őszi avarhalmokat. Éjjelre várták a kisfiúnál a krízist, s éjjelre szabadult el a vihar. Pusztító csapást mért a partokra — habzó düh vei, rekedt mennydörgések s az elerőt- lenedett sirályok rikogatása közepette. Megremegett a föld. Meglendültek a hegyeken az erdők, s suttogva beszélgetni kezdtek. A gőzösök kéményeiből jövő füst elnyúló süvöltéssel száguldott a kihalt utcák; mentén. A vihar első rohamait megelőző néhány percen belül Ernszt bekapcsolta a hangszigetelő szerkezetet. Neki megengedték a gyermekhez a bejárást, hogy ellenőrizze a hangfogó működését. A vihar dühöngésétől szinte süketen s lassan haladt Ernszt fölfelé a lépcsőházban. Itt már a csend olyan tökéletes volt, hogy tisztán észlelte tüdejében a lélegzetvétel neszét. Belépett a betegszoba halvány lámpafénnyel színezett csendjébe. A vihart csak a padlók közeli hullámverés okozta remegéséből lehetett sejteni. Ö észre se vette ezt. A kisfiút figyelte. A fiúcska kissé nyitott szájjal feküdt, s mosolygott álmában. Ernszt hallotta a beteg egyenletes és könnyed lélegzését, megfeledkezett a hangszigetelésről, a viharról, s nem vette észre a fehérköpenyes orvost meg a fiatalasszonyt. Ez pedig a kisfiú ágyánál ült. Ernszt csak most emlékezett vissza arra, hogy ha csak egy pillanatra is — mennyire megsebezték őt az asszony két szemében ülő könnycseppek, melyek lassacskán az asszony térdére csordultak. Az asszony felemelte a fejét, s Ernszt megbizonyosodott arról, hogy az asszony a kisfiú anyja. Az édesanya fölkelt és közeledett Ernszthez. — Életben marad — mondta. Hirtelen elmosolyodott, s elrévedezett valahová messze-messze Ernszt mögé. Ernszt hátranézett. Senki se volt mögötte. — Maga nemmindennapi ember — jegyezte meg az asszony. — Mennyire hálás vagyok Magának! 83
