Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 1. szám - Konsztantyin Pausztovszkij: Hősiesség, (Elbeszélés. Fordította: Keresztury Kálmán)
— Dehogyis — szólt közbe Ernszt. — Nagy időket élünk, s én csak any- nyiban vagyok nemmindennapi ember, amennyiben nemmindennapi országunk minden dolgozója. Semmivel se vagyok több. Maga boldog? — Igen! — Látja — fűzte hozzá Ernszt —, a boldogságot megteremteni, ez igen fáradságos munka. Egy egész ország teremti azt meg. Nincs miért hálálkodnia nekem. Félórán belül tudott a város a kisfiú felgyógyulásáról. A rádió, küszködve a viharral, szétküldte a hírt az éjszakába, az óceánokra, az egész országba. A csendrendeletet feloldották. A már-már elülő vihar sistergésébe belevágtak a gőzhajók köszöntő dudái, a gépkocsik szirénáinak siivöltései, a háztetőkre kitűzött lobogók csattogása, a zongorák futamai, s a lámpagyújtogató nem nagyon bölcs, új dalocskája: Gyúljalok ki! Mindannyian legyünk vígan! Hogy van az, hogy én — az öreg — újbort ittam? A városban ünnepet sikerítettek. A vihart — annak rendje szerint — végtelen csend váltotta fel. A vihar útrakelt valahová a tengeri tájak mögé, de még verdeste a száz meg száz mérföldnyire elnyúló strandokat, elárasztotta a szikladarabokat az átlátszó vízzel, a vízben pedig meghintáztatta a juharfák pirosló leveleit és a melegítő, alacsonyan járó napkorongot. Ha jártatok korai tél idején a tengernél, emlékeznetek kell ezekre a könnyed lélegzésű, a reggeli álomhoz hasonló napokra. Emlékeznetek kell erre a vihartisztította halványkék levegőre, amikor a távoli rozsdás hegyfokok láncolatot képeznek, a tengerek pedig óvatosan odahordják a hegyláncok lábaihoz a napsugaras vízgyűrűket meg a vékony ködöt. A „Tenger napszámosa” matrózai elsőkként hallották meg a megnyugodott víz fölött úszó Beethoven-melódiákat. Ügy rémlett, hogy a dallam — mint valami magas és egyenletes hullám — megemeli a gőzhajót; s teljesen érthető volt a fedélzetmester melléfogása: elfutott a hajó orrára, hogy ellenőrizze, nem szakadt-e le a hajó a horgonyról. Nevetett is rajta a gépolajozó munkás akkorát, amekkorát még soha. Este befutott a kikötőbe az „Ossian dala” nevű angol gőzhajó. Az ünneplő város látványán elcsodálkozó legénység — minthogy a város a hegyekről a zajtalan tengerbe ömlő tűzözönnek látszott — udvariasan érdeklődött a kikötő parancsnokánál afelől, hogy mi történik itt. A parancsnok világos és rövid felvilágosítást adott. Ugyanakkor Sebalin pilóta elindult otthonról. Messze a hegyekben havazott, s a magasan úszó hold mágikusan fénylett az ezüstszínű hómezőkön. A házhoz közeli parkban szembetalálta magát egy asszonnyal. A kisfiú anyja volt. Éppen a pilótához tartott, hogy köszönetét mondjon fia megmentéséért. Arca a lámpafénynél, az esti félhomályban halovány és örömteli szépségével meglepte Sebalint. Az asszony nyakonölelte a pilótát, s megcsókolta. Sebalin valamilyen égető üdeséget érzett, mintha csak dér párolgott volna az ajkán. Ereszkedtek lefelé a városba — kézenfogva mint a gyerekek —, s megpillantották a pislákoló villanyfényeket az angol gőzhajó árbocán. Sebalin megállt. Felismerte a morzejeleket, s fennhangon olvasta az angol jelzéseket: 84
