Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 1. szám - Horváth János: Az özvegy (Elbeszélés)
— Jó alpinista lettél volna — mosolygott, és letörölte a verejtéket homlokáról. Az utak kiszögellésében pihenést kínáló padok árnyéka sötétlett. — Üljünk már le egy kicsit — kérlelt. Leültünk. Szellőtlen, csendes este volt. Ügy helyezkedtünk el a pádon, hogy oldalról ragyogott fel hozzánk a város megannyi fénye. A zaj felemelkedett a város fölé. Az épületek tetején piros csillagok égtek. A háztetők sziluettjét megszabdalták a karcsú gyárkémények. Hallgattunk egy ideig, később így szóltam:-— Mondanék neked valamit, Péter. — Nos? — Olyan régóta hordozom már magamban titkomat... — Kíváncsivá teszel — mondta. — Jó itt — sóhajtottam. — Annyi emléket idéz ez az este. . . Emlékszel? Jaj, mit is akartam mondani neked? Én úgy csodállak téged. Ha nem az uram lennél, akkor könnyebb volna, akkor most mindezt zavar nélkül el tudnám mondani neked .. . Hogy nincs nálad bátrabb és okosabb férfi. . . Hogy erős is vagy ... — Mi van veled? — hökkent meg Péter. — Kérlek, ne szólj közbe. El kell mondanom neked, amikor oda voltál, annyit aggódtam érted. Ugye rossz volt neked, gúnyoltak a börtönben... Ne haragudj rám, de én olyan nagyon, nagyon szeretlek téged ... Péter mosolygott, de szeméből látszott, nem tartja furcsának ezt a vallomást. Sőt, mintha egy kicsit elkomorult volna. Legalább is belül. Végigsajdult benne az a két év. — Nézd — mondta komolyan —, az első naptól éreztem, hogy itt valami nagy-nagy tévedés lehet. Félreértettek. Bíztam benne, hogy két nap múlva jönnek értem, elnézést kérnek a tévedésért. Napok, hetek múltával azonban szörnyen gyötört a kérdés. Később megtudtam, hogy nem véletlenül kerültem oda. — Én a türelmedet csodálom — mondtam neki. — Hogy tudtál mindennek ellenére megmaradni ilyennek? — Nem vagyok hős — felelte —, de ott a börtönben is becsületesnek éreztem magamat. Tudtam, hogy az idő egyszer igazol majd. Ládd, minden úgy lett... Dolgozom, élek újra ... Ha nem is ott, ahonnan elvittek ... De, azt hiszem, nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy dolgozom, ez mindenért kárpótol engem. És meglátod, eljön az idő, amikor... Szóval el tudja képzelni őt — nézett rám az özvegy. — El tudja képzelni, milyen voltam akkor én? Szenvedélyes, szerelmes pillantással néztem Pétert, s ritkán érzett öröm költözött szívembe. Sóhajtott. Utóbb cigarettát vett elő. Rágyújtottunk mindketten. ... És akkor pukkant az első lövés. Aztán a másik. Piff, paff... Először ügyet sem vetettünk rá. A sorozatlövéseknél azonban felugrott Péter. — Mi ez? Fülét a monoton zajra szorítva, minden porcikájával érzékelni akarta a szokatlan neszt. — Lőnek — mondta izgatottan. A távolból újabb sorozat zengett, egészen tisztán ki lehetett venni még a golyók sivítását is. 50
