Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1963 / 1. szám - Horváth János: Az özvegy (Elbeszélés)

Döbbenten álltunk szemben egymással. Arcunk elszürkült, a gyéren kivilágított hegyoldalon senkit sem lehetett látni. Fönt a szobor érckarjai merev szorítással tartották a pálmaágat, a katona kezében végtelen nyugalmat sugárzón pihent a fegyver. Mozdulatlan volt a környék.

Egymásba kapaszkodva szaladtunk le a hegyről. Két-három lépcsőfokot is ugrottunk, mikor elértük a feljárókat. Percek alatt értünk a hídra, amelyről éppen akkor kanyarodott le egy villamos. Az emberek arcán döbbenet ült. Valaki hangosan kiabálta: „Megtámadták a rádió épületét, lövik az embereket!”

De kik támadták meg? Kik lövik az embereket?

Zúgott a fejünk, homlokunkat kiverte a verejték a vágtától. Megállni azonban nem lehetett; szaladtunk át a hídon, bele az októberi éjszakába . . .

A gondolat sodort bennünket tova. Láttam, hogy az özvegy belül őrlődik. Arca megnyúlt, kicsit sápadtabb lett, mint azelőtt. Arcát két tenyerébe temette, úgy sóhajtott.

Nem tudom, melyik napon volt — folytatta a beszédet elváltozott hangon. Ma sem tudom, hogyan kerültünk a Köztársaság térre? Borús nap volt, ködszerű eső szemerkélt. A város olyan volt, mintha megsebesült volna. Alig lélegzett. A forgalom megbénult, szétlőtt villamosok, bezúzott kirakatok között hányódtunk a tömegben. A téren görcsösen markolták az eget a csupasz ágú fák. A tarkóm szúrt, szörnyű fáradtnak éreztem magamat. Azokban a napokban alig pihentünk. Egy órára sem hagytam magára Pétert. Féltettem. S csak mentünk előre. A tér közepén embergyűrű fogta körbe az egyik platánt. Arra sodródtunk. Szél borzolt végig a téren, s alig tíz méterre álltunk a fától. Vastag kötél tekeredett az egyik ágra, s a kötélen fejjel lefelé lógott egy csizmás férfi..

— Oda kell mennünk — mondta Péter. Olyan furcsa volt a hangja, hogy nem mertem ránézni. — Oda kell mennünk, meg kell néznünk azt az embert. Látnunk kell az arcát, amelyen elsimult a kín, a fájdalom. Meg kell kóstolnunk annak a helynek a levegőjét, hogy erősebbek legyünk.

Összeszorítottam a fogamat. Mint az alvajáró, úgy léptem egyre közelebb. A tömeg bolygott. Rettenet ült az emberek arcán. Egy pillanatra lecsuktam a szememet. De csak egy pillanatra. Az jutott eszembe, hogy a férjemet annakidején civilben vitték el. A férfi a fán katonaruhában volt. Egyszerű sorkatona volt, talán a pártház őre. Péter sápadt arccal állt mellettem. Jobbról is, balról is lökdöstek bennünket. Tolakodtak az emberek, látni akarták a meggyalázott katona tetemét.

Valaki arculköpte a bezúzott szemű férfit. Az alvadt vér elkeveredett a mocsokkal. „Ügy kell a bitangnak” — sziszegte mellettünk egy fekete kabátos férfi.

Láttam, hogy Péter keze ökölbe szorult. Az enyém is.

Gyorsan oldalt léptünk, úgy, hogy szembe kerültünk a lábánál fogva felakasztott emberrel. Néztem az arcát, s valami hurkot vetett a torkomra. Ügy éreztem, nem bírom már sokáig. Péter tétova mozdulattal nyúlt fel az ágak közé. Nem tudtam, mit akar. Letört egy vékony gallyat a fáról és idegesen rágni kezdte. Dózsa szenes testét ehették így a parasztok.

A szél megsuhintotta a mozdulatlan ágakat, az akasztott embert, akinek a mellén megzizzent a papír, az odaragasztott népköztársasági címer. Az alvadt vér szaga összevegyült az ősz fanyar illatával.

Bódultán mentünk tovább. Péter hallgatott. Makacsul összezárt ajka időnként megremegett. A halántéka fehér volt. Ütközben többször is vissza51