Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 1. szám - Horváth János: Az özvegy (Elbeszélés)
Aztán a reggel riadt percei elevenedtek meg. Péter még mindig nem jött haza. Üjra éreztem a nyugtalanságot. Forgolódtam az ágyon, lüktetett a halántékom. Sehogysem tudtam megszabadulni az emlékektől. Eszembe jutott a taggyűlés is, amelyen Pétert kizárták a pártból. Döbbenet ült az elvtársak arcán, mígnem valaki felállt, dörgedelmes hangon ismertette a vádat. Hogyan szervezkedett a népi demokrácia ellen Bankó Péter. Érdekes, arra sehogyan sem tudtam visszaemlékezni, miképpen hagytam el a taggyűlés színhelyét. Arra azonban még világosan emlékszem, amikor kérték, váljak el Pétertől, bélyegezzem meg én is az árulót. Kivert a verejték. Éjfél is elmúlhatott már, mire elaludtam. Gyötrő vízióim eltűntek. Arról sem tudtam, hogy apám éjfél után benézett hozzám, alszom-e? Fel sem ébredtem reggelig. De akkor nem akartam hinni a szememnek. Amikor felpillantottam, két ember állt az ágyam mellett. Apám összehúzott szemekkel mosolygott, tétova mozdulatokkal lépett el oldalt, míg Péterrel összeölelkeztünk. Csend lett. De a szótlanság nem fájt. Az özvegy szeme elszűkült: látszott, hogy rendezgeti gondolatait. Csak a lényeget akarta mondani. Úgy, hogy azért benne legyen minden, érezni, tapintani tudjam a valóságot. Oda akarta hozni Pétert: lássam, ismerjem meg őt is, akiért annyit aggódott, s akinek emlékével örökre megáldatott. A hangján érezni lehetett: újra éli a történetet. Amit elmondott, újra meg újra meghordozta azon az úton... Azt tudja, hogy a férjem ebben a faluban született? — kérdezte az özvegy. Bólintottam. Nem élt itt sokáig. Fiatal korában felszívta a város. Nem tudom élnek-e itt rokonai. Szülei korán elhaltak, testvérei pedig nem voltak. Fiatalságát beszélgetéseinkből ismerem. Sokat beszélt a meszesvödörről, amely kidörzsölte a lába szárát. Éjjelente azt hordozta utcáról utcára. S arról, hogy virítottak az ákom-bákom nagy betűk a falakon: „Le a háborúval!”, „Függetlenséget Magyarországnak!”... A fiúk hamar megszerették, a mestereknek is tetszett a komoly, szókimondó legény. De arról azt hiszem nem sokan tudtak az üzemben, hogy éjszakánként miért nem alszik, hova jár, mit csinál? Az egyik kerületi elvtársak szervezték be az illegális munkába. Éjjelenként végigfestették a várost. Az utcasarkokon megálltak, kifigyelték, nincs-e veszély? Aztán, amikor tisztának látszott a levegő, gyors mozdulatokkal felírták a jelszavakat. Amikor megismerkedtünk, akkor már a Központban dolgozott.. . Péter kiszabadulása után nem sokáig maradtunk apámnál. Visszaköltöztünk a városba. Az embereket mintha kicserélték volna. Péter újra dolgozni kezdett. Később én is visszamentem a korábbi munkahelyemre. Két-három nap után minden a régi volt. Az estéink tanulással teltek el, de valahogy én úgy éreztem: nem azok vagyunk már, akik azelőtt voltunk. Az a két év apám házában nyomot hagyott bennem. Péterben is ... Persze nem is csoda. Akárhogy volt is, fájt neki a meghurcoltatás. Folyton azt érezte, hogy neki jóvá kell valamit •tennie. Én akkoriban még nem értettem meg őt. Minek mész újra közéjük? — kérdeztem tőle nem is egyszer. De ő olyankor csak mosolygott, szelíd maradt, s azt mondta: „Nem érted te ezt, szívem!” És így jött el október huszonharmadika. Késő délután együtt mentünk hazafelé. Az utcák tele voltak emberekkel. Mindenki a tüntetésről beszélt, meg p.z egyetemisták felvonulásáról. Nem maradhatunk az utcán — döbbent belém a gondolat. Pétert haza kell vinnem, el kell terelnem a figyelmét arról, ami •történik. A szívem vadul kalapált, megéreztem, hogy valami rendkívüli dolog 48
