Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1963 / 1. szám - Horváth János: Az özvegy (Elbeszélés)

kezdődik. Komolyan aggódtam már azon a délutánon. Gyalog mentünk egy darabig a Duna partján. Utóbb villamosra szálltunk; s így mentünk két megállót.

— Mi van veled? — kérdezte Péter, amikor hazaértünk.

— Semmi, semmi — mondtam, s igyekeztem nyugodtnak látszani. Éreztem, hogy ő sem nyugodt. Utóbb, amikor már leszállt az este és a szokott módon félrevonultunk a könyvek közé, még akkor is láttam nyugtalanságát. Néha idegesen kapta fel a fejét, egyszer odament az ablakhoz is. Felhúzta a redőnyt, úgy nézett ki az éjszakába. A zaj nem nagyon hallatszott el hozzánk, hiszen távolabb estünk a város központjától.

És akkor jutott eszembe a megoldás. A sok régi emlék. Azt hittem, ha mindezt felidézem, jobban el tudom terelni a figyelmét arról, ami huszon- harmadikán kezdődött.

— Kérdezhetek tőled valamit? — szóltam Péterhez.

Felpillantott a könyvek közül. Az asztali lámpa sárga fénye árnyékot dobott az arcára. Sápadt volt.

— Kérdezhetsz — mondta, s várakozón nézett rám.

— De nem nevetsz ki?

— Miért nevetnélek?

— Azt szeretném, ha egyszer eljönnél velem újra oda a nagy hegyre. Ahonnét látni a várost, a távoli gyárak karcsú kéményeit. Menjünk fel annak ja sziklának a tetejére, nézzünk el messzire a város fölött.

Férjem elmosolyodott.

— Most? — kérdezte erőltetett nevetéssel.

— Nem — mondtam ijedten. — Most már késő van. Majd egyszer...

— Pedig ilyenkor lenyűgöző a látvány. Fönt millió csillag, lent vibráló fények — mondta mosolyogva.

— Tényleg akarod? Komolyan mondod? — kérdeztem most már határozottabban.

— Komolyan mondom — felelte Péter.

— Jó, menjünk.

Gyorsan felöltöztünk. Félóra múlva már az utcán koppantak lépteink. Fekete volt az ég, nem látszottak a csillagok. Szellő sem rebbent, csak az áramszedő kékes fénye lobbant néha a házak fölött, ahogy a kanyarban elfordult a villamos. Kiértünk a Dunához. Sötét volt a víz, csak a part mentén húzódott végig a lámpasor, mint egy csillogó gyöngykaláris. Fiatal lányok, legények jöttek szembe velünk. Izgatottan magyaráztak valamit. Kis híján elsodortak bennünket. A korláthoz szorultunk, megvártuk, míg elvonul a csapat.

— Ifjú titánok — mondtam nevetve.

— Ilyenek voltunk mi is — mondta Péter és egyáltalán nem látszott nyugodtnak.

— Emlékszel még a meszesvödörre? — kérdeztem. Felidéztem a régi emlékeket, azt akartam, hogy lelkesedjék. De Péter komor maradt.

így érkeztünk el a hegy lábához. Egymást ölelve indultunk el a szerpentinen. Az arcunk kipirult, vitt bennünket a nagy indulat. Fel, a legmagasabb házaknál is feljebb, a hegy tetejére.

— Ne pihenjünk egyet? — kérdezte útközben Péter.

— Ne — tiltakoztam. — Olyan jó ez a sodrás, ez a felfelé való erőltetett menet. Az embernek minden porcikáját igénybe veszi.

49