Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 3. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Palkó István: Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde
hatatlanságáról, az Idő múlóságáról álmodozik. S mindkettőjükben álmodozik a halandó ember mindkettőjükről halhatatlanul. Ez ennek a hármas tagoltságé Éj-monológnak teljességes, egyedüli és érvényes értelme. A monológnak értelme van, mert Vörösmarty mély értelmétől indíttatva az értelemnek írta ezt is és egész művét, nem pedig a romantikának, mesének és még a „nyelv-zenének” sem. Habár tiszteljük egyébként a mesét is, romantikát is és a zenét is a maga helyén, és tudjuk azt is, hogy az irodalom „szóló” művészet bár, de elsősorban mégis az értelemhez szól, s cssak azután, ha, fülünkhöz. Az azonban bizonyos, hogy sem mesével, sem romantikával, sem a nyelv-zenével a műből nem magyaráztunk meg semmi lényegest. De vannak, akik nem az említetteknek tartják az Éj-monológját, hanem „kiábrándult világnézet” kifejezésének. Nem így Tünde és Ilma. Ök nem találják a maguk részéről egy cseppet sem romantikusnak a dolgot. Sőt! A legszörnyűbb valóságnak. Borzadással isszák lelkeik a „múlóság poharát”, megtudva belőle azt, hogy aki a múlhatatlan Létből a múló életbe vágyott, annak a föld szerelmét be kell töltenie, mert őt is ez a szerelem szülte, és ha megszülte, neki is tovább kell szülnie. A nő szülésből azért született, hogy tovább szüljön. És ha életes, földi feladatát betöltötte az életfolyamat továbbadásával, visszahullhat a Létbe, eszközével, a férfivel együtt. Ezért kell Tündének Csongorra s Ilmának Balgájára találnia. Nem kisebb okból. S ezért végződik a mű a szerelmesek és kevésbé szerelmesek egymásra- találásával. Nem pedig azért a mű „váratlan happy endes, boldog” végződése, ahogy ezt Vörösmarty egyik tanulmányozója és méltatója, Szerb Antal állapította meg, szerinte azért, mert a „mesejáték-törvényei” így követelték. Méghogy „váratlan” a végződés, a boldog találkozás. Műfaj, mesejáték törvényei, gyógyulás útja stb. magyarázhatják a Csongor és Tünde megoldását? „Elhiggyük-e Vörösmartynak e boldog befejezését hitelesnek?” — kérdik. Rögtön meg is válaszolják: „Nem, nem. A boldog befejezést valószínűleg csak a műfaj, a mesejáték törvényei követelték és nincsen szimbolikus értelme”. Íme, tessék. A mű teljes meg nem értésének a bizonysága a kritika részéről ez a megválaszolás. Persze, hogy nincs e megoldásnak szimbolikus értelme. Több van ennél. Valóságos értelme van. Olyan valóságos és érvényes, hogy aki erről tud, azon már beteljesedett, és minden életen mindannyiszor be is teljesedik. S ha ez nem elég nagy ok Vörösmarty megoldásához, úgy minden hiába. Általában a legnagyobb remekműveink befejezése körül majdnem mindenütt „baj” van a kritikusok szerint. Így nem csoda, ha a Csongor és Tünde befejezését sem találják jónak. A Bánk bánról azt mondják: jellemei és magatartásuk nem eléggé zárt, okolt, találhatnának kiutat, kibúvót. Az Ember Tragédiája végmegoldásánál felkiáltanak: „Csak az a vég, csak azt tudnám feledni! (E két műre még külön-külön tanulmányban vissza kellene térnünk.) A Csongor és Tünde váratlan happy enddel végződik, állapítják meg, akár egy giccses film vagy ponyvaregény. Megítélésünk szerint nem „váratlan” és nem „mesejáték törvényei” szerint való a Csongor és Tünde tárulkozó megoldása. Nekünk csak ez a megoldás jó, lehetséges, kielégítő és érvényes megoldás. Ez a megoldás az élet megoldása. 12 ÉLETÜNK 177
