Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 1. szám - Horváth János: Az özvegy (Elbeszélés)
érezte megfojtják. A fekete szalagot felkötötte a zászlóra, s visszalépegetett ‘a helyére. Az emberek, mintha megnémultak volna. Senki sem mozdult, beléjük folyt a sós könny, megállította szívüket. Aztán valaki hangosan zokogni kezdett. És ekkor megszólalt a zenekar. Lassan oldódtak az emberek. Csak neki volt fájdalmas továbbra is a munkás gyászinduló. A falról — meleg mosollyal a szemében — nézett ránk a kép. Mintha csak élt volna a férfi. A hős, akinek emlékét nem hervasztja el az idő. Az ünnepség után még együtt maradtunk. Furcsa dobogás kerített hatalmába. Éreztem, remegett a hangom, amikor megkértem, meséljen magáról. Mondja el, milyen az élete a mártír özvegyének? Rám nézett. Olyan volt az arca, mint az októberi ég. Kicsit halovány, meg piros is. Nem zárkózott el. Gondolkodott egy keveset, aztán mesélni kezdett. * Hosszú lábakon érkezett az este. Oly gyorsan besötétedett, hogy nem volt már időm elrendezni a hálót. Kiterítettem a puspán-bokorra és úgy siettem be a házba. A vér felszökött a fejembe, szédülést éreztem. Reggel óta tartott az izgalmam. Először csak megkondult bennem valami, mint az öreg toronyban a harang, ha madár csapódik hozzá repdeső szárnyaival. Majd meg belesajdult a szívembe. Délelőtt már többször kiszaladtam a nagy tó partjára, néztem a vizet, a fel-felbukkanó, majd meg elmerülő hullámokat. Néztem a távolba. Hátha felbukkan valahol a csillámló víz partján, hátha megpillanthatom délceg termetét, amint feltűnik a vasúti töltés mellett: hátán kis batyuval, szemében kékes-szürke meleg fénnyel. Szinte láttam már, ahogy lóbálja a két karját mintha mi sem történt volna — messziről reám nevet. Úgy, ahogy szokott. A tó nagyon ismerte őt. Nyaranta gyakran látogattunk el a partjára. Péter szerette a vizet, néha órákig ült a parton. Nem csinált semmit, csak nézett. A hullámokat nézte, amint kifogyhatatlan gyűrűzéssel kergették egymást. — A víz a leghatalmasabb úr — mondta egyszer. — És mégis milyen csendes. És türelmes is. Hagyja, hogy a hátán ladikázzanak. Máskor, ha vihar nyugtalanította a nagy vizet, így beszélt: — A víz a legerősebb. A legnagyobb orkán sem tudja felborítani, kilódítani medréből. Ha az emberek is mind úgy állnának a talpukon... Ilyeneket beszélt. Mondom, akkor délelőtt mindez eszembe jutott. Csak ő járt az eszembe, míg kémleltem a messzeséget. Hallgattam a hullámok kotyogását, amint a víz beszélgetett a mohos parti kövekkel. És elképzeltem azt az ölelkezést, amely... Milyen is lesz? Vajon nem érez majd olyasmit, amiért pironkodnia kellene? Így csalingált a képzelet. De nem láttam őt. A távolban a jegenyék toronyként álltak. Róluk is Péter jutott eszembe. Zúgott, zakatolt bennem valami, amitől egyszerre sírni és nevetni tudtam volna. Ha lehunytam a szememet, forgott velem a világ. — Nem jön — buggyant ki belőlem hangosan a szó. Kedvetlenül mentem vissza a kertbe. Foltozgattam tovább a lyukas hálót. Apám a csónakkal babrált a kert végében. Nem is vette észre, hogy leszaladtam a vízhez. Amikor visszajöttem, így szólt: 44
