Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 1. szám - Horváth János: Az özvegy (Elbeszélés)
— Mi van veled, lányom? — Apám, ma megjön Péter — mondtam, és éreztem, hogy elpirulok attól, amit mondok. — Megjön? — kérdezte. — Honnan tudod, hogy megjön? — Érzem. Apám megrezdüit. Homlokán elszaporodtak a ráncok, és mintha a szemében is megcsillant volna valami. Roggyant térdeit nézve az jutott eszembe: lám, hogy megöregedett szegény apám, Péter rá sem ismer majd. — Jó lesz, ha megjön — mondta utóbb apám. Kicsit sejtelmes volt a hangja, mint annak, aki tudja, hogy nem igaz, amiben reménykedteti a másikat. Csakhogy ellent ne mondjon, inkább vigasztaljon. Délután is hiába vártam Pétert. Nem mentem ugyan le a vízhez, csak a kaput lestem minduntalan. Mikor csikordul meg, mikor csattan a kilincs. De nem csikordult, nem csattant az ajtó kilincse egész délután. A hirtelen sötétedésre lettem figyelmes. Akkor jutott eszembe, hogy kiszaladok az állomásra. Persze, hogy ki. Az estéli vonattal meg kell, hogy jöjjön Péter — gondoltam. Ezt éreztem minden porcikámban, s már más nem is érdekelt. A beszédtől pirosabb lett az arca. Miután a hálót kiterítettem a puspán-bokorra, besiettem a szobába. Bent eltompult a világ. Dermedten hallgattak a bútorok, a tárgyak. Élettelen volt minden. Péter fényképe ott függött az ágy fölött. Megálltam előtte, az volt az érzésem, hogy abban a pillanatban megszólal a kép. Szinte mozdulni láttam a határozott vonalú ajkat, mintha rebbent volna a szeme, s úgy éreztem, tapintani lehet azt a meleg sugarat, amely tekintetéből árad. Septiben öltözködni kezdtem. Magamra kapkodtam ruháimat, s e gyors mozgásban megelevenedett a szoba is. Az óra ketyegése felerősödött. Már nem is a szögletes, dobozszerű tokban ketyegett a szerkezet, hanem az idegrendszeremben. Egy szék eldőlt, éles csattanással csapódott a padlóhoz. Nem volt időm a helyére állítani. Kitártam az ablakokat, s leszaladtam az udvarra. Már sötét volt. Apám szerszámait rakogatta a tornác végén. Kicsit meghökkent, amikor látta, hogy ünneplőbe öltöztem. — Megyek Péter elé — mondtam, s választ se várva kiszaladtam a kiskapun. Azt már csak sejtettem, hogy apám sokáig nézett utánam. Csóválta a fejét. Nem tudta megakadályozni a kibuggyanó könnyeket. Szapora léptekkel mentem át a vasúti töltésen. A víz és az acélszalagok közt indultam el az állomás felé. Már csillagok is égtek. Apró fényeket pöttyentettek a vízre. Kicsivel arrébb kezdődött a nádrengeteg. Susogott, zizegett a part. A nagy surrogásba beleveszett lépteim koppanása. Sóhajtott. Percnyi időre elhallgatott. Nem mertem szólni. Jegyzeteimmel babráltam. Arra már nem emlékszem, hogyan értem vissza. A vonat elment, Péter nem jött Oly ürességet éreztem a szívemben, mint még sohasem, összeomlott bennem minden. Szegény apám a kapuban várt, egy szót sem szólt, de láttam, neki is sápadt az arca. Nincs rosszabb, mintha az ember nagyon vár valamit, aztán nem teljesedik. Pedig minden porcikámban éreztem. — Nem bírom tovább — mondtam apámnak, amikor bementünk a szobába. — Rémképeket látok, belelovalom magam, hogy ma, ma véget ér minden, hazaengedik Pétert. Aztán mindig ez az eredmény. Belefásulok a gyötrődésbe. Két éve már, hogy ideköltöztem magához. Menekültem a városból, riadtan 45
