Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 3. szám - Pozsgai Zoltán: Nehéz találkozás (Elbeszélés)
POZSGAI ZOLTÁN NEHÉZ TALÁLKOZÁS — Kész. Mindent kihordtam. — A táviratokat is? — Mindent. Kajos Teréz — korán elhalt az ura, s azóta újra a leánynevén szólították — sietve kiakasztotta nyakából a levélhordó táskát, ledobta a plakátokkal teleaggatott folyosón, a csomagmázsálóra. Bedugta fürgén mozgó verébfejét a hivatalba nyíló ablakba: — A Kondor Mátyás meghal. Hallja, postamester úr? Megyek a túlsó soron, nézem, hova indul a plébános úr a ministránsokkal. A Mátyáshoz ment. Aztán, hogy a fölkagylózott, szaporán stempliző főnök nem szólt, visszahúzta fejét. És csak állt, mint egy árnyék, elveszve a folyosón, s gyűrte egyik kezét a másikkal, a köténye alatt. A postamester belekiabált a telefonba: — Halló! Halló? Marcalapáti vagyok! — Elmegyek, postamester úr. — Halló?.. Hol lesz, Tera néni? — A fiamnál... Istenem!... — Halló! — Szegény Mátyás!... — Hagyja már abba! Így nem hallok. Tera néni kifelé csoszogott nagy cipőiben: — Megyek. A fiamhoz megyek. Csak hallózzon. A falu, a dombra épült templommal, a házak körül zöldellő akácokkal, nyárfákkal délutáni mozdulatlanságban nyugodott. Az egyik ház két ablaka között deszkatábla függött, a naptól megrepedezve. Két kezet festettek rá: a tenyerek szorosan egymásba fonódva. Fölöttük írás: „Paraszt Testvériség MTSZ”. A félelmetesen fekete, roppant vállú, lomha mozgású Kajos Ferenc bent ült egy asztalon, cigarettával a szája szögletében. Özvegyen hozta világra az anyja, öt évvel azután, hogy az ura meghalt, nagy szegénységében, egy zsák rozsért. Hogy kitől, azt csak Tera néni tudta, meg az a férfi, akié a rozs volt. — így van — mondta neki a hangos beszédű Gede Tamás. — Ki kell vágatnunk a fákat a Hatöles út mellől. Végig! Mert mit csinál így a paraszt? Nézi a fákat. Azok szerint tájékozódik. Hogy ettől a fától kezdődött az én földem. Éppen így ... 111
