Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 3. szám - Pozsgai Zoltán: Nehéz találkozás (Elbeszélés)
— Bolondság! Tudnánk csak telerakni a markukat forinttal; egyszerre másképpen látnák azokat a fákat! Tera néni, mint valami árnyék, állt meg az ajtóban: — Ferenc! Ráérsz egy kicsit? — Én megyek — mondta Gede Tamás. — Akkor ráérsz, Ferenc? — Üljön le. Jó? — Te, fiam! — Tessék? Üljön már le. — El kellene menned, Ferenc. — Hova? — Kajos Ferenc csodálkozva meredt rá. Tera néni kitaposott, nagy cipőit nézte: — A Kondor Mátyáshoz. Idős ember a Mátyás, nem sokáig él. Már pap is volt nála. Az olyan embernek jól esik, ha egy olyasféle elnök, mint te vagy, betekint rá. Neked is fontos, fiam. Hidd el: neked nagyon fontos. És gyorsan menj. Már ment is kifelé, alig tudott átlépni a magas küszöbön. Kajos Ferenc leszállt az asztalról. Becsukta az ajtót Tera néni mögött. Még sohasem vette észre, hogy az anyja tapogatózva ment volna. Tűnődve visszament. Az iroda falán, fej magasságban volt egy fénykép, az új, nagy istállójukról; előtte egy apró fejű, tarka tehén. Nézte, noha nem figyelt rá. Roppant válla előrehajlott, s noha itt nem volt meleg, dús, fekete haja alól eleredt a veríték, mint mindig, amikor tűnődött valamin. — Nem volt rossz hozzánk. Sokszor segített bennünket egy-egy zsák rozzsal... De akkor is: édesanyám alig talál ki innen miatta. Visszaidézte anyja szokatlan búj káló tekintetét, tétova, megfehéredett arcát... Hát amikor a Bernáth Ágoston haldoklóit, miért nem jött ide, miért nem küldött hozzá? — El kell menned — hallotta újra anyját. Noha az már valahol az utcán csoszogott. — Kondor Mátyás? Kondor ... Nem érezte a legyet a fülén. — Menjek el __ — Hol a Ferenc? Kint keresték, az udvaron: — Mi az isten lesz ezzel a gabonával? — Szórjátok bele a Marcalba! Valami furcsa fintor bujkált a szája körül. Már a fénykép üvegjében nézegette magát. És ő sem tudta, hogy ez, amit most a szája játszik, nevetés-e, vagy sírás... Aztán meg nem is önmagát, hanem az idős Kondor Mátyást látta az üvegben. Nagydarab, valamikor fekete, de már világos, megfáradt baj szú férfi... És mintha annak is úgy bujkálna a szeme, mint az anyjáé az előbb. 112
