Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 3. szám - Csingiz Ajtmatov: Az első tanító (Elbeszélés, fordította: Keresztury Kálmán)
ugyanolyan, mint ezek a topolyácskák. Gyerünk hát, Altünaj, ültessük el őket sajátkezűleg. Szép a lelked, tudnivágyó vagy. Az az érzésem, hogy tudós ember lesz belőled. Találd meg a boldogságot mások tanításában, fényes kis csillagocskám... A fácskák velem egynövésűek voltak, serdülő, kékesszürke fácskák. Az iskolától nem messzire ültettük őket, a hegy lankája felől pedig szellő támadt, s elsőízben érintve egészen apró leveleiket, szinte életet lehelt beléjük. Megrezzentek a levelecskék, megelevenedtek a topolyácskák, és himbálózni kezdtek ... — Nézd, milyen helyesek — nevetett fel Gyujsen, kissé hátrálva. — Most pedig öntözőárkot húzunk ide attól a forrástól ott. Majd meglátod, milyen szép topolyák lesznek belőlük! Ügy fognak egymás mellett állni itt a dombon, mint két testvér. Mindig szem előtti lesznek, s a jó emberek örülnek majd nekik. Akkorára már az élet is más lesz, Altünaj: egyre jobb és jobb... Ma se tudok szavakat találni arra, hogy — ha csak néhány szóval is — kifejezzem, mennyire meghatott engem Gyujsen nemeslelkűsége. De akkor csak álltíam ott, s néztem rá. Ügy néztem rá, mintha először látnám, mennyi színes szépség van az arcán, mennyi kedvesség és jóság van a szemében, mintha megelőzően nem is tudtam volna, milyen erős és ügyes a keze a munkában, milyen tiszta és derűs a mosolya, milyen melengető a szíve. S meleg hullámzással, valamilyen addig nem látott világból való új, ismeretlen érzés támadt bennem. Lélekben Gyujsen felé sodródtam, hogy megmondjam neki: „Tanító bá’! Köszönöm, hogy ilyennek született... Hadd öleljem, hadd csókoljam meg!” De nem volt bátorságom hozzá, szégyelltem kimondani ezeket a szavakat. Pedig — talán — ki kellett volna mondanom ... Igen: ott álltunk akkor a dombon, a derült égbolt alatt, a zöldelő, tava- szias hegyalja kellős közepén, kettesben, ki-ki a maga álmát álmodva. Bizony teljesen megfeledkeztem abban az órában a fenyegető veszélyről. Nem gondoltam arra, hogy mi vár rám holnap, s nem gondoltam arra se, miért nem néz utánam a nagynéni második napja már. Lehetséges lenne, hogy megfeledkezett rólam? Lehetséges-e, hogy békén hagynak? De Gyujsen gondolt minderre: — Csöppet se búsulj, Altünaj! Találunk kiutat — mondotta, amikor bandukoltunk visszafelé a faluba. — Holnapután megyek a járási székhelyre. Említést teszek rólad. Hátha sikerül bejuttatnunk a városba, hogy ott tanulj. Van-e kedved hozzá? — Ahogyan parancsolja, tanító bá’, úgy lesz — válaszoltam én. Ámbár azideig törődtem is én azzal, hogy milyen is egy város, Gyujsen néhány szava mégis elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy kezdjek ábrándozni a városi életről. Hol visszariadtam az idegen tájakon rám váró bizonytalanságoktól, hol pedig elhatároztam, hogy nekivágok az útnak. Szóval, most már nem ment ki a fejemből a város. A következő napon is arról gondolkoztam az iskolában, hogyan s kinél lakom majd a városban. Ha valaki befogad, fát fogok aprítani, vizet hordok, mosni fogok. Mindent megcsinálok, amit parancsolnak. Ezeket! latolgattam az órán, s összerezzentem a meglepetéstől, amikor dübörgő lódobogás hallat95
