Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 3. szám - Csingiz Ajtmatov: Az első tanító (Elbeszélés, fordította: Keresztury Kálmán)
szenvedhetett Gyujsen, hiszen mezítláb dolgozott, lélegzethez jutás nélkül. Üggyel-bajjial lépegettem a -patak medrében. Mintha csupa égő szénnel lett volna teleszórva. S egyszer csak a patak kellős közepén vészes görcs állt bele a lábikrámba. Nem voltam képes se kiáltani, se felegyenesedni, s lassan már- már ereszkednem kellett le a vízbe. Gyujsen ledobta kezéből a követ, felém ugrott, a hónom alatt megragadott, futott velem ki a partra, s ráültetett a köpenyére. Aztán dörzsölgette elkékült, meggémberedett lábaimat. Majd pedig tenyerében szorongatta, s — szájához emelve — lélegzetével melengette elzsibbadt kezeimet. — Ne bajlódj, Altünaj! Üldögélj csak! Melegedjél! — fűzte hozzá Gyujsen. — Egymagám is elintézem ... Amikor — vygül is — elkészült az átjáró, Gyujsen, csizmáját húzva, látta, hogy mennyire didergek és borzongok, elmosolyodott: — No, hogy s mint, kis segéderő? Felmelegedtél? Borítsd magadra a köpenyem! így ni! Rövid hallgatás után megkérdezte: — Altünaj! Te hagytad ott a múltkor a száraz trágyát az iskolában? — Igen — válaszoltam én. Ajka sarkából alig észrevehetően mosolygott, mintha mondaná magában: „Ügyis tudtam!” Emlékszem, hogyan lobbant lángra abban a percben az arcom: szóval, a tanító tudott róla, és nem felejtette el ezt a látszólag jelentéktelen esetet. Boldog voltam: a hetedik égbsn éreztem magam. Gyujsen pedig megértette örömömet. — Világostiszta kis csermelyem, te — szólt hízelgő tekintettel. — És jó képességeid is vannak . .. Hej, ha elküldhetnélek téged a nagyvárosba! Belőled aztán lenne ember! És gyors fordulattal a parthoz lépett. Ma is látom lelki szemeimmel, hogyan állt ott a csörgedező köves pataknál tarkóra kulcsolt kézzel, s nézte messzeségbe révedező, ragyogó szemével a felhőket, amelyeket a szél kergetett a hegyek fölött. Mire gondolt vajon akkor? Talán valóban arról ábrándozott, hogy máris elküldött engem tanulni a nagyvárosba? Én meg abban a percben, köpenyébe burkolózva, arra gondoltam: „Bárcsak édesbátyám lenne a tanító! Bárcsak nyakába ugorhatnék, erősen átölelhetném, s — szempilláimat összehúzva — fülébe súghatnám a legislegszebb szavakat! Istenkém, tedd, hogy a fivérem legyen!” Tényleg, mennyire szerettük mi akkor a tanítónkat — emberségéért, jószándékaiért, jövőnkről való álmodozásaiért. Jóllehet gyerekek voltunk, az az érzésem, hogy mi őt akkor is megértettük. Hát mi más is késztetett volna bennünket arra, hogy naponta akkora távolságból járjunk az iskolába, széltől fuldokolva, hóban süppedezve kapaszkodjunk a meredek dombra? Magunktól jártunk iskolába: senki se hajtott minket oda. Senki se kényszeríthetett volna minket arra, hogy fagyoskodjunk abban a hideg pajtában, ahol a lehelet arcon, kézen és ruhán fehér zúzmaraként rakódott le. Csupán azt engedtük meg magunknak, hogy felváltva melegedhessünk a kályhánál, míg a többiek a helyükön ültek, és hallgatták Gyujsent. 86
